Szirmai Imre: EGYETEM

Az írás szereplői NEM kitalált személyek. Minden hasonlóság élő személyekhez gonosz szándékosság műve, nem a véletlené. Jobb, ha előre megmondom és nem élek az óvatos hazugsággal. Véletlen nincs, az képtelenség. A mintavétel ugyanis a mérés egyik formája, objektív kategória, az értékelés viszont szubjektív. Azt tanácsolom, hogy szíveskedjenek körül- és magukba nézni. Legjobb, ha rögtön az elején kifejtem, hogy a „személy” ebben a gondolatmenetben nem „Valaki”, hanem „Valami”. Ennyi jellemvonás egy személyben nem is férne el, amennyit itt összehordtam, ezért mindig, amikor „Elsőről” van szó, „Első jelenséget” kell alatta érteni. Éppen ezért a jelen írás nem akar és nem is tud sérteni. Mindezek ellenére belátom, hogy a könyvem nem nagyon illedelmes. A műhelytitkok kibeszélését szememre vethetik. Orvosok nem orvosi tárgyú írásairól azt gondolom, hogy azok, sorsuk tekintetében, sokfélék. Vannak könyvek, amelyekre majdnem mindenki hivatkozik úgy, hogy mások véleményét idézi, ennek ellenére kevesen olvassák el. Vannak olyanok, amelyeket sokan elolvasnak, főként kortársak, és azután eldugják, mert nincs mit mondani róluk. Vannak aztán túl okos könyvek, amelyeket sokan forgatnak, és amelyekből nem lehet egyetlen önálló mondatot sem kivenni, ha az ember idézni akar belőlük.

Én kísérletet tettem egy beszélgető könyv megírására, ezért szíveskedjenek a könyvemmel kettesben maradni.

Rögtön az elején kérem az olvasót, ha elfárad is, ne tegye le a könyvet, mert csak a triviális művek nem fárasztóak. Kérem továbbá, hogy ne keressen a téma mögött objektivitást, mert erre nincsen szükség. Minden olyan kísérlet, amely valamiféle objektivitást akart belekapcsolni személyek és emberi tulajdonságok megítélésébe, mind ez ideig sikertelenül végződött. Gondoljon a kedves olvasó szégyen nélkül mindig magára, ahogyan a szerző, másokhoz hasonlóan, legtöbbször magára gondol „önzetlen” korszakaiban is. Nyugodtan tegyen fel hangosan kérdéseket, mert ezekre ugyanúgy nem fog választ kapni, mintha hallaná valaki.

Kivételek és kivételes személyek természetesen vannak, és ezek, mint tudjuk, statisztikai valószínűséggel fordulnak elő. De akárhogy is fordulnak elő, maguk a kivételek is a nagy játék részesei. A hatalom játék, és a játék hatalom, ahogyan Bateson mondta: „A játék nem egyenlő valamilyen szabállyal vagy aktussal, amelyben megnyilvánul, mert minden cselekedhető dolog játék”. Sokkal több játékunk van, mint ahogy azt rosszabb napjainkon gondoljuk. Legtöbbet egymással játszunk, és ezek a játékok olyan komolyak, mint gyermekkorunkban voltak.

Az emberi cselekvések hajtóerejét sok mindenben szokás keresni: alapösztönökben, igényekben, szociális kényszerekben, szokásokban stb. Mikor miben. A mostani, amelyben élünk, önző korszak. Ennek kétségtelen jele az, hogy a más korokban veszélyes individuum ellen senki sem hadakozik. A nagy eszmék fulladoznak, az alternatívák gyengélkednek, a valamikori történelmi törvényszerűségek pedig napról-napra halványodnak. Az ember, nagyon régóta először, megint olyan lehet, amilyen lenni akar. Lehet, ha tud, saját maga, az összes önzésével. A korszak pragmatikus, abban az értelemben, hogy az emberek többsége ráérzett a „szubjektív” igazság ízére, és csak ezt fogadja el. „Az a cselekvés jó, amely adott helyzetben a cselekvőnek hasznot hajt” – gondolják sokan a pragmatikus korszakokban. Éppen ezért a hajtóerőket nem kell firtatni, sem túlságosan komolyan venni. Profán egyszerűséggel azt is lehet állítani, hogy az emberi tevékenység legfontosabb hajtóereje a FELEDÉKENYSÉG. Gondolják csak meg: ha mindig pontosan emlékeznénk arra, hogy valamilyen múltbéli eseményre miképpen reagáltunk, hogyan vészeltük át, és hogy annak mi lett a következménye, akkor az abszolutizált jelenben nem tennénk ugyanazt. Sajnos általában ugyanazt tesszük.

Én azt gondolom, hogy valamennyi későbbi összeütközésem már megtörtént velem gazdag gyermekkoromban. Azt is tudni vélem, hogy a jó és gonosz személyek már „akkor” eljátszották velem a későbbi játékokat. Személyekre vonatkozó, egész életemben változatlan ízlésem akkor került a sejtjeimbe, és remélem, így vannak ezzel mások is. Idősebb korban a jelenre emlékezés zavarát és a múlt emlékeinek részletességét az emberi élet legnagyobb áldásai között kell számon tartani. Mivel a játék a cselekedhető dolgok összessége, ezért játék a mások rosszaságára való emlékezés is. Felnőttkorom rossz játszótársai ugyanolyan rosszak lettek volna gyermekkoromban is. Emlékezetem zavara majd fordít egyet a mondat értelmén: felnőttkorom rossz játszótársait gyermekkorom óta jól ismerem. Éppen ezért azt sem lehet állítani, hogy a felnőttek játékai komolyabbak, mint a gyermekekéi. Egyszerűen csak az történik, hogy a gyermekkori „időűzés” a felnőttek játékaiban „életűzéssé” alakul. Ebben az értelemben szól játékokról a könyv.

Az első fejezet azzal a céllal íródott, hogy segítséget nyújtson mindazoknak az Elsőknek, akiknek még nem volt módjuk időben megszabadulni a Másodikaktól. A második fejezet arról szól, hogyan NEM lehet megszabadulni az Elsőktől.

Ha bárki tiszteletlenséggel vádolna, annak előre kijelentem, hogy énnekem kitűnő tanáraim voltak, akikre most is meghatottsággal és szeretettel emlékezem. Köztük azonban nem volt egyetlen Első sem. Nem kellett nekik az Elsőség. Mindenki tudta róluk, hogy egyszerűen ők a legjobbak valamennyi tanár között. Mi mindannyian lelkesen azt játszottuk, hogy nekünk vannak a legjobb tanáraink. Ezzel dicsekedtünk is. Bevallom, nem is érdekelt bennünket, hogy a tanárok magukról mit gondolnak. Így aztán ők lettek a legjobbak. Miközben a mi jellemünkkel törődtek, mi kéretlenül megcsináltuk nekik az övékét.

És az összes legjobb nagyon érzékeny volt, és mindegyik tartott valamitől. Csak tőlünk nem.

És egyszercsak mindegyik elkezdett ránk büszke lenni. Mi pedig elvettük tőlük az érzékenységüket.

HOGYAN BÁNJUNK EGY MÁSODIKKAL?

A hipotézis

Éveken át hiába próbáltam ésszerű magyarázatot találni arra, hogy egyes munkahelyeken miért válik elviselhetetlenné az a sokat emlegetett „légkör”. Nem értettem, hogy miért menekülnek sokan „jó állásokból” és adnak fel karriert meg anyagi biztonságot. Másrészt nem értettem, és most sem értem, hogy miért lehet intellektuelek hátán életfogytiglan fát vágni, és miért viselik el a legkellemetlenebb függést különleges élvezettel. Bevallom, hogy jellemhibákra gyanakodtam, minthogy a társas viselkedés szabálykönyvei vérszegények voltak. Mivel értelmiségiek között soha nincsen szó másról, mint a belső hierarchiáról, ezért igen könnyű mintát venni, csak beszélgetni kell. A belső viszonyok hasonlóságai miatt így alakulnak ki a „jelenségek”, amelyek a személyek helyére lépnek. Ezen a szinten az egyszerűsítések is jobban működnek. Azt tapasztaltam, hogy a hierarchikus rendszerekben a legfontosabb viszonyt az Első és a Második viszonya képezi. E viszony jelentései meghatározzák az egész csoport viselkedését, az elviselhetőségeket, a mazochizmusokat és a meneküléseket. Ez a hipotézis.

A módszerek szellemi természete

A bizonyítás során nem fukarkodom a részletekkel, és tőlem telhetően mindent el fogok követni, hogy szubjektív túlzásokba essek.

Az Első és a Második működési területe a tárgyalás szempontjából teljesen lényegtelen. Kettőjük viszonya ugyanis minden munkahelyen ugyanolyan, legyen az utcai árusok standja, örömlányok korzója, tudományos kutatóintézet, ügyvédi munkaközösség, tervezőiroda, tantestület, teljesen függetlenül attól, hogy az iskolában mit tanítanak, bármilyen egyetem vagy kórház, amelyről szintén szó lesz. Nincsen értelme a helyszínt – a munkavégzés szempontjából – elsősorban fizikaira vagy elsősorban szellemire osztani, mert az emberek közötti viszonyoknak az a tulajdonságuk, hogy előbb-utóbb szellemi (lelki) viszonnyá változnak. A módszerek többsége, amelyeket ember ember ellen alkalmazhat, szükségszerűen szellemi természetű.

Ugyanis: rendkívül bonyolult, elsősorban feltűnő, azonkívül pedig kockázatos dolog volna autóbalesetet, fürdőkádba fulladást, önakasztást előidézni vagy előidéztetni, így csaknem kizárólagosan a „tiszta szellemi módszerek” maradnak a nemkívánatos Másodiktól való megszabadulásra. Ezek a módszerek, ha így első olvasatra komornak tűnnek is, higgyék el, nem azok, mert az alkotó művészetek formáit öltik magukra. Némelyikük finoman szabályozott létezés-stílus, amely az életöröm kifejezéseit hordozza. Csak oda kell figyelni rájuk egy kicsit. Nem jobban, mint ahogy az ember a lapjárást figyeli.

A módszereknek, amelyeket ábrázolni kívánok, semmi közük a politikához, különösen nincsen közük annak hírlapi vagy vulgáris változatához. A politika ugyanis tisztátalan vágyak gyűjteménye, megtörtént dolgok pontatlan szóvátétele, a más fejével történő gondolkodás bűvésztrükkje. A politika, mindezek miatt, jól ismerten alacsonyabb szellemi kategória mondjuk az etológiához képest, melynek tárgya az állat- és embertársadalmak viselkedésének vizsgálata.

A Másodikkal való (el)bánásban a célravezető, pontos módszerek kidolgozása gyakorlást kíván, ezek annál hatásosabbak, minél több genetikus adottság veti meg a módszerek alkalmazásában megnyilvánuló érzékeny virtuozitás alapját. Ezekben nincsen helye a rögtönzésnek, vagy talán csak abban az éltelemben, ahogy a jó zenész a rögtönzésnek látszó kádenciát is évekig csiszolgatja, míg az szinte részévé válik a műnek.

Mielőtt a néha nehéz helyzetben lévő Elsőknek szerény gyakorlati tárnicsokat adnék, előbb szabályokkal próbálom megvilágítani a kérdés szimmetrikus jellegét:

1.1. Aki mellé Másodikat helyeznek, azt arra ítélik, hogy küzdjön ellene.

1.2. Akit valaki mellé Másodiknak helyeznek, azt arra ítélik, hogy küzdjenek ellene.

A szabályok kifejtésében odáig juthatnánk, hogy ebben a „beépített fék” működését lássuk, mint a bolsevik időkben, amikor a „kéz kezet mos” antik játék mellett a „kéz kezet fog (le)” társasjáték is divatban volt. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az Első és Második viszonya ugyanis nem köthető történelmi szakaszokhoz, mivel kapcsolatuk időtlen. Egyébként is, amikor bonyolult emberközi viszonyokat kell megmagyarázni, a politikára vagy politikával határos eszmékre való hivatkozás mindig a figyelem elterelése a dolgok lényegéről. Ez a taktika jól észrevehetően sportszerűtlen. A tisztességtelen viselkedés ismérveit kimeríti, ha nem beszéljük meg a szabályokat a játék előtt, csak közben figyelmeztetnek, hogy amit most teszek, az szabálytalan. Pl.: Rólad és rólam van szó, mert mi egymásnak vagyunk a szigetei, erre Te jössz valami egészen magasnak mondott politiko-etiko-világnézeti szemponttal, amiről tudod, hogy nincs merszem a szemedbe mondani, hogy sületlenség.

A lényeg azonban nem az elrontott játék, hiszen a helyett lehet másikat is kezdeni. Éppen úgy, mint gyermekkorban. Feltéve persze, ha az ember tud olyan szelídnek látszani, hogy befogadják a sor végére. A legfontosabb a dologban az, hogy a magasröptű sületlenségek nem elég jók magyarázatnak. Az „életjátékoknak” szerintem az a lényege, hogy azokban mindig csak személyektől kell tartani, elvont eszméktől sohasem.

Úgy vélem semmi lehetőség nincsen arra, hogy proxémiai szabályokat bármilyen nagy intelligencia másként fogalmazzon, mint ahogyan azok vannak, mert a fogalmazás az emberek viselkedésének eredménye, amelyen amúgy sem lehet változtatni. Éppen ezért: a területek uralásával kapcsolatos alapelveket sem a politika, sem a ravasz gondolkodás nem tudja számottevően befolyásolni. Az ember szerencséje, hogy ezek az alapelvek nyugalmasabb korszakokban felismerhetők, nagyon jó, hogy lehet róluk beszélni. A sok beszéd talán még viselkedni is tanít (remélik a politikusok és a pszichiáterek). Hiába azonban minden beszéd, ha valaki a proxémia szabályait nem tartja be, az rossz magaviseletűnek bizonyul.

2.1. Az Első sohasem intelligensebb, mint a Második, egyszerűen csak Első.

2.2. A Második sohasem intelligensebb, mint az Első, egyszerűen csak Második.

Ezután nézzük meg, milyen (kizárólag) szellemi módszereket lehet sikerrel alkalmazni ahhoz, hogy a Másodikat kiszorítsuk a játékból. Aki ilyent már olvasott és gyanakvó természetű, abban felmerülhet, hogy szándékot sejtek ott is, ahol nincs. Valóban. Előttem is úgy tűnik fel, hogy a praktikák nagy része távol van a fogalmi gondolkodás kategóriáitól, mivel többnyire az érzelmek és ösztönös késztetések területére esnek, ősiek, még az is lehet, hogy öröklöttek. Ám éppen ez magyarázza, hogy miért olyan hatásosak, ugyanis nehéz őket felismerni, tehát ésszel kivédeni.

A felelős vigyázó

Bevált módszer az Elsők számára, ha bizonyítékként kezelik azt a tényt, hogy az Első: első, és a Második: második. Ezzel igen finoman éreztetni lehet, hogy a Másodiknak személyes tulajdonságai határozzák meg azt a helyet, amelyet most betölt. Ezek a tulajdonságok (hatásos, ha többek előtt hangzik el): „tulajdonképpen kívánatosak, mert bizonyos kvalitást hordoznak”, amelyekre mindazonáltal jó lesz vigyázni, és ez az Első felelősségteljes kiváltsága. Ez mindenki számára könnyen elképzelhetővé teszi azt a tényt, hogy egy Felelősségteljes Vigyázó és egy Nem Annyira Felelős Vigyázott viszonyáról van szó.

A hízelgők fontossága

Az Első mindig vegye körül magát hízelgőkkel, és csak olyanoktól kérjen tanácsot, akikről tudja, hogy a véleményük egyezik az övével. Mindazonáltal ügyeljen arra, hogy ezek a véleménykérések kerüljék el a fontos dolgokat. Ha ez sikerül, akkor az Első fenntarthatja magának a rendszeres érdeklődés privilégiumát. Ebbe a beosztottak rendszerint belemennek, s akkor a Második számára nyilvánvalóvá válik, hogy vele nem értenek egyet. A Második érzésének alapja az a tény, hogy:

3.1. A Másodiknak nincsenek hízelgői, mert neki kellene hízelegnie a hízelgőknek, ha azt akarná, hogy úgy legyen igaza, ahogyan az Elsőnek igaza van.

3.2. A Második minden véleménye hipotézis, mert azt egyetlen hízelgő sem erősíti meg soha.

A Második érzelmileg is akadályozva van a hízelgők gyűjtésében, mert utálja őket, ugyanis azok az Elsőnek hízelegnek. Az Elsőnek figyelnie kell arra, hogy a Másodikat időben megfossza az időszakos hízelgőktől. Erről azonban majd a Szimpatizáns eltávolítása című fejezetben lesz szó.

A hírzárlat

A Második hosszúra engedett zsinóron való fárasztásának kifinomult módja az irányított hírzárlat. Ez nem azt jelenti, hogy minden információt el kell zárni a Másodiktól, hanem azt, hogy minden haszontalan információt (mindenki előtt) rendszeresen közölni kell vele, mint pl.: az egyes ünnepek naptári időpontját, a különböző haszontalan társaságok összeülésének dátumát, a lejárt határidejű pályázati lehetőségeket, a tegnap Kiotóban rendezett Egységpotenciállal a világbékéért című konferenciára utazás feltételeit, a fel nem használható vegyszerek listáját, a tankönyvcserék módosítását módosító rendeletet, a tornatermi munkavédelem szabályait, a számtalan bejelentési kötelezettséget, amelyet valakinek össze kell állítania, a poroltó készülékek elhelyezésének szabályait, a Holland Üdvhadsereg kóstolóval egybekötött Szója az élet Sója című rendezvényére szóló értesítést stb. Ezzel szemben egyetlen szót sem szabad ejteni a külföldi meghívásokról, különösen, ha a Második témakörébe esnek, a költségvetés helyzetéről, néhány álláshely „átminősítésnek” nevezett elvesztéséről, a társasági tagságokról, a valamilyen úton-módon beszerzett eszközökről, a saját iroda felszereléséről stb. Az utóbbiakról tehát semmit vagy „kiszivárogtatást”. A felesleges értesülések terjesztését odaadással és teljes komolysággal kell művelni, így az összes vazallusban, a Második kivételével (aki állandóan időzavarban van, és csöndes gutaütéseket visel el lábon mindezek ismertetése közben), kialakul az a benyomás, hogy a demokrácia hajnalának hasadását éli meg, mert most mindenről tud, és végre mindent tisztán lát.

Kiküldetések

Nem igényel különleges ügyességet a következő módszer: az Első a Másodikat küldje minél több értelmetlen, mindazonáltal eléggé fárasztó konferenciára és megbeszélésre, mégpedig saját költségén (mert az intézeti költségvetés kimerült).

4.3. Provokálni lehet a Másodikat, meri ha a „kitűnő lehetőséget” visszautasítja, akkor az együttműködés hiányát bizonyítja, meg azt, hogy összeférhetetlen.

Ugyanez vonatkozik a helyettesítésekre különböző „nagy horderejű” üléseken, amelyek szervezői előtt az Első általában kimenti magát, így, amikor a Második megjelenik, illetéktelenként jelenik meg, akire az Első távolléte miatt azonnal neheztelnek az ott lévő Elsők, és ezt gesztusokkal éreztetik. A Másodiknak ettől izzad a tarkója, mert maga is elhiszi, hogy ő az, akinek nem szabad információt adni, mert illetéktelen és felesleges. Ezt a diszkomfortot az Első, mindjárt másnap, még tetézheti (természetesen csak haladó fokon) azzal a joviális kérdéssel, hogy: „Nnna, mi hangzott el?”

Ilyenkor a Másodiknak két lehetősége van, amelyek ugyanahhoz az eredményhez vezetnék:

5.1. Úgy tesz, mintha valakinek a képviseletében járt volna el (akkor a többiek megutálják).

5.2. Azt állítja, hogy nem történt semmi érdemleges (akkor a többiek gyanítják, hogy ezzel és így akar – elég ügyetlenül – információt visszatartani).

Ütköztetés a Harmadikkal

A személyzeti taktikák köréből leginkább a Harmadikkal való ütköztetés vált be. Ez mindenki szeme láttára folyhat, és csaknem teljesen veszélytelen. Minden Harmadik szeretne második lenni, de nem „olyan” második, amilyen a jelen Második (ebből is látszik, hogy a Harmadik nincsen tisztában azzal, hogy a jellem öröklött és szerzett vonásai nem változtatják meg a pozíciókhoz kapcsolódó hivatali tulajdonságokat).

Az Első azt játssza a Harmadikkal, hogy Második lehet, a Harmadik ezen felbátorodva azt játssza a többieknek, hogy ővele Másodikat játszanak. A többiek rendszerint belemennek a játékba, mivel nekik teljesen mindegy, sőt még jobb is, mert könnyebb egy tökéletesen hűséges Harmadikkal kijönni, mint egy állandóan irritált és a sértett becsvágy miatt sápadt Másodikkal. Ezenkívül a tökéletesen hűséges Harmadik jobban felhasználható üzenetek közvetítésére, mert tökéletesen megbízható. A Harmadik jó megérző. Olyan üzeneteket is elvisz, melyek közvetítésére nem is kapott felhatalmazást. Ez kitűnő lehetőség az Első kezében, hogy kellemetlen döntéseit a Harmadik segítségével előkészítse. Másrészről viszont az is igaz, hogy az Elsőnek üzenni legjobban a Harmadikkal lehet.

Jól alkalmazható – ezen a körön belül – a Második befolyásának teljes elrontására az a taktika, hogy a Harmadiknak az Első kiváltságokat adományoz, amelyekhez annak, közepesnél alig nagyobb tehetsége folytán, kevés kompetenciája van.

A drámai érzékkel megáldott Elsők (haladó fokon) azt is elkövethetik, hogy a Harmadikat elküldik a Másodikhoz, hogy kikérje a véleményét egy olyan dologban, amelynek elvégzésére a Harmadik kap megbízást, de ahhoz a Második ért legjobban. Az Elsőnek tudnia kell, hogy minél kevésbé zseniális a Harmadik, annál inkább célt ér vele a Második bosszantásában, mert tudja, hogy a Második a jó magaviseletű középszerűeknél alig jobbakra érzékenyen reagál. A Második a gutaütés előtt három dolgot tehet:

6.1. Megpróbálja a Harmadikat bántani, de nem fér hozzá, mert nem ő határozza meg, hanem az Első.

6.2. Visszavonul és nem ad tanácsot (ezzel bebizonyítja, hogy ahhoz a dologhoz nem ő ért legjobban).

6.3. Tanácsot ad (egye fene), amelyet amikor az Első megtud, mindenképpen megváltoztat, mondván a Harmadiknak, hogy az hülyeség, és ezzel bebizonyítja, hogy a Második nem ért ahhoz a dologhoz legjobban.

Az Első és a Második egymást figyelése életstílussá válik, amelynek megnyilvánulásai jól érthető szignálokat hordoznak a többiek számára. Ezeknek nagy része kellemetlen, mert a Harmadik és a többiek úgy érzik magukat, mintha azért mennének rosszul a dolgok, mert az a kettő egymással van elfoglalva. Erről jókat lehet beszélgetni, és ez kívánatosan eltereli a figyelmet lényeges dolgokról. A Harmadik és a többi nem érti egészen, hogy mi is történik, mert nem tudja, hogy ami most történik, az már korábban megtörtént, így nekik arról emlékük nem lehet, természetesen azt sem tudhatják, hogy velük is meg fog történni ugyanaz. Amikor a dolgok – mindig csak kívülről jövő behatásokra – összekuszálódnak, akkor a Harmadik jó helyzetbe kerül.

Hogyan használjuk fel a Harmadikat?

A Harmadik jó helyzetének lényege, hogy felállhat a hinta közepére, és ő fog vigyázni arra, hogy az soha ne döccenjen az Első oldalán. A Harmadik soha nem kerül abba a gyanúba, hogy hűtlenkedik az Elsővel szemben. A Harmadiknak hagyni kell, hogy használjon és ne essen csapdákba.

1. A Harmadik ne váljon kegyenccé.

Ez a pozíció gyengítené a Harmadikat a többi előtt, és ez az Elsőnek is előnytelen volna. A Harmadik ezt rendszerint, nagyon udvariasan, úgy védi ki, hogy felajánlja azokat a kontroll-lehetőségeket, amelyek számára haszonnal járnak. Kiválaszthat pl. egy tudományos területet, ahol folytonosan segítségre szorulónak tünteti fel magát, ezzel jelzi az Elsőnek, hogy ebben óhajt függni tőle, és eltereli a figyelmét a személyes dolgokról. Egy tervezet, társulati szervezés, beszerzési indítvány stb. lehet az alku tárgya. Hagyni kell, hogy a Harmadik, konkrét és óvatos akcióival, elkerülje az odafigyelésért járó személyes jutalmakat, és ki kell használni lankadatlanul hűséges szorgalmát.

2. A Harmadik ápolja az Első becsvágyát.

Az Első becsvágyai a hatalom és a halhatatlanság. A Harmadik érzi, hogy a két dolog ugyanaz. Mivel a kortársakra kifejtett hatás gyengülése a halandóság jeges lehelete az Elsők számára, amelytől mindegyik tart, a Harmadiknak sok lehetősége van arra, hogy ezen a területen szolgálatot tegyen. Engedni kell, hogy valamilyen szellemi tevékenységgel kapcsolatos érdem az Első oeuvre-jét díszítse. A Harmadiknak megvan a hajlandósága arra, hogy egy általa javasolt tudományos téma eredményeit egyszerűen az Első neve alatt közölje. Csak a szerzők sorrendjét kell megfordítania. A Harmadik magát beírja a második helyre és kész! Kívánatos mellékterméke a fenti tevékenységnek az, hogy ezzel egy időben a Harmadik a többiek segítségével híreket juttat el a Második embereihez arról, hogy a tudományosság irányvonala tőle függ. A Másodiknak ezzel „annyi”.

3. A Harmadik szerezzen kapcsolatokat az Elsőnek.

Mivel az Első kapcsolatait nagyrészt a Hivatal határozza meg, ez előbb-utóbb unalmas lesz számára, és ezek nem is szolgálják a halhatatlanságot. Ezért el kell fogadnia a Harmadik által felkínált kapcsolatokat. A Harmadik akkor csinálja jól a dolgát, ha minden külföldit, akivel kapcsolata volt és van, aki szerinte számít, beterel az Első irodájába (a külföldiek ezt nagyon jó néven veszik, mert jól neveltek). Se európainak, se amerikainak (különösen akkor, ha második generációs) eszébe nem jut, hogy az Elsőn kívül egyáltalán érdemes valakivel is szóba állnia, ha átlépte az országhatárt, így a Harmadik biztosra mehet. Különösen az amerikai vendégek látják át egy pillanat alatt a munkahelyek belső szerkezetét, és mivel génjeik európaiak, azonnal úgy viselkednek, ahogy azt a hierarchia kívánja. Az Első az ilyen látogatások után rövid időn belül kezdjen többes számban beszélni a látogatókról, és felfelé hivatalosan jelentse, hogy az „intézete” hosszú előkészítő munka után felvette a kapcsolatot ennek és ennek az intézetnek a vezetőjével és munkatársaival, és számít a gyümölcsöző együttműködésre, valamint kilátásba helyez bizonyos – szélesebb körben is hasznos – támogatásokat. Ez az a kifejezés, amely az általános csodavárás hangulatában azonnal elfogadható és pozitív értékelést kap. Támogatás persze nem jöhet bárhonnan és bárkitől. Sőt, „támogatást” nem szerezhet bárki. Mivel a segítség elfogadásának vágya csak a zavart fejezi ki, és a segítők mögött általában senki és semmi nem áll, az ígéretek nem többek nyelvi fordulatoknál. Szigorú szabály, hogy csak az szerezhet támogatást, aki beszélhet, tehát aki megbízható. Ezek a hírek megjelennek az értesítőkben is, és ha valaki nem gyanakvó, akkor tátott szájjal csodálhatja az Első bölcsességét és kapcsolatteremtő tehetségét. A valóságban az történik, hogy a Harmadik és az Első (néha csak az Első) látogatáson vesz részt a külföldi „partnernél”, ahol a cserekapcsolatok lehetőségéről tárgyalnak. A Harmadik jó szolgálata ezzel véget. ért. Egy dologra azonban figyelnie kell. Amíg a dologról beszélnek (pár nap), mélyen hallgatnia kell arról, hogy az egész tőle származik. A Harmadik annyival jobb a kegyencnél, hogy ő nem beszél.

Az sem rossz módszer az Első társas kapcsolatainak kiterjesztésére, ha minduntalan felkérik, hogy nyisson meg konferenciákat (amelyek tárgyához édeskevés köze van, de ez nem lényeges szempont). Minden olyan összejövetelen, ahol háromnál (elnökség) többen vannak, a Harmadik rendszerint az Elsőre gondol, mint olyanra, aki egyedül alkalmas a bevezető megfogalmazására. A hírek olvasói mindezt nem tudják, csak azt látják, hogy a pasas univerzális. Tehát halhatatlan.

4. Csináltassunk a Harmadikkal nagyratörő terveket.

A tervezés az Elsők privilégiuma. A tervező már a terv kihirdetésénél észlelheti hatalma növekedését. A tervek nagy része megírható egy délután, nem kell hozzá más, mint egy írógép. Az Első a Harmadik tervezetét hivatalos fórumokon terjessze be mint a sajátját, és támogatást kap rá. Ekkora Harmadik írja át, és terjessze be még egyszer. Az. Első ezután újabb ötletekkel tud előállni, és lesz a tervből egy első és egy második változat. Tökmindegy, mert egyik sem valósítható meg. Az, hogy az Első a Harmadik segítségével alternatívát tud állítani egy testület elé, azt jelenti, hogy uralja az egész testületet. Mindegyik tervben legyenek bőségesen „ideális vonások”, amelyek kívánatosan elviszik a testületeket a felelősséggel járó konkrét gondolkodástól. Megindul a pezsgés a dologban, és a megbízhatóság alapján kijelölt albizottságokban rengeteg ötlet keletkezik, amelyet az Első hol az eredeti, hol meg a második variációhoz csatol. Senki, aki a hatalmi testületekben ül, nem fogja azt mondani, hogy: „Figyelem emberek, mindegyik változat sületlenség. Arra szavazzunk, hogy az Első egy humbugot etet meg velünk”. Ilyen, emlékezetem szerint, még soha nem fordult elő ún. alternatív tervek ismertetésekor. Az Elsőnek annyit kell mondania, hogy rettenetes nagy bajban van a testülettel együtt, melynek felelősségét átérzi, mert két terv közül nem könnyű feladat a jót kiválasztani. A testületek készsége arra, hogy mindenbe beleegyezzenek, rendkívül megnő akkor, ha a javaslattevő az elesett tanácstalanságot imitálja. Ha a bevezetés jó, és a tanácstalanság nem „határozatlanság”, a testületek nyájasak maradnak. „ÉN IS kerülhetnék ilyen helyzetbe – gondolják a testületben ülők –, hogy ostobaságokat kell megetetnem veletek”. Az Első tehát megkéri a jelenlévőket, hogy ebben nyújtsanak segítséget. Azok segítséget fognak nyújtani. Nem azzal, hogy az egyiket jobbnak tartják, mint a másikat, hanem azzal, hogy senki nem kérdezi, hogy minek ez, és tulajdonképpen ki csinálta?

A Harmadikra számítani lehet. Számára nem az a lényeg, hogy a terv milyen, hanem az, hogy ezen keresztül az Első figyelmét magán tartja, ezáltal részesedik a hatalmából.

A rossz terv jó

Az Elsőnek tudnia kell, hogy az utópisztikus terveknek szükségszerűen válságokhoz kell vezetniük. Ez lehetne cél is (l. a krízishelyzetek hasznának kifejtését később), de a legjobb, ha az utópia-szindrómák közül a „pozitív utópiát” alkalmazza. Ez lehet pl. egy kutatási terv, amely nem valósítható meg, mert, rossz. Ki lehet azonban jelenteni róla, hogy azért nem megy, mert kevés a pénzbeli támogatása. Egy jó tervvel mindig csak baj van.

Dolgozni kell vele, mások ellophatják, folytonosan jelenteni kell az elkészültét. Nem úgy egy rosszal. A rossz terv évekig alkalmas arra, hogy újabb és újabb támogatáshoz szolgáltasson ürügyet. Ezek kapcsán ugyanis ki lehet fejteni, hogy a szándékosan lefaragott támogatásokban „politika” van, a dolgok ezért nem haladnak. „Már az is jobb volna, ha semmivel nem hitegetnének, ha már eleget nem tudnak adni!” – mondhatja az Első. Ha ez sokszor elhangzik felelős helyeken, akkor a felettes hivatalok megszavaznak annyi támogatást, amennyi a rossz terv túléléséhez éppen elegendő, de ahhoz éppen kevés, hogy legyen is belőle valami. Mindenki jól jár tehát: a Hivatal teljesítette a dolgát, kiutalta a támogatást, és ezzel lekötelezte az Elsőt. Az Első jól jár, mert kezelni kell a problémát, és mivel nem megy, a kellemetlen teljesítésektől nem kell tartania és attól sem, hogy kiderül, a terv rossz, tehát kivihetetlen.

A Kegyenc

A Kegyenc kijelölése az Elsők részéről általában nem szándékos tett, hanem tünet. Ezzel szemben – megfigyelésem szerint – minden, ami azután jön, hogy a kiválasztás a sok jelentkezőből megtörtént, attól kezdve élvezetes szellemi játék.

Nem árt, ha az Első ezzel a tünetképzéssel tisztában van, mert ilyenkor nem kell az érzelmeire hallgatnia. Rövid tájékozódás után ésszel is kiválaszthatja a jelentkezőkből a legjobbat. A Kegyenc kitűnő fegyver a Második és egy idő után mindenki ellen. Mivel a Kegyenc kívül van a Második és Harmadik körén, az udvari bolond státusában önmaga veszélyeztetése nélkül törhet borsot mindenki orra alá.

A Kegyenc hatalma az Első felett korlátlan, mert azt a rokonszenv és a hűség tartja fogva. Ez kellemes az Elsőnek, és továbbra is ő lehet a meghatározó. A Kegyenc egyik fő tevékenysége az óvatos őrködés afelett, hogy mások ilyen viszonyban az Elsőt ne határozhassák meg. A Kegyencnek nincsenek markáns személyes tulajdonságai. A Kegyenc jelleme viszonyulások gyűjteménye, ezek nélkül észrevehetetlen volna. Ezek a „relatív” jellemvonások segítik hozzá ahhoz, hogy bármivel megajándékozható legyen. A Kegyenc az Elsőnek könnyen szerez örömet azzal, hogy mindent elfogad. Például alkalmas arra, hogy szolgálataiért kapjon egy területet, mondjuk egy tudományos témát (hangsúlyozni kell, hogy legtöbbször valami szellemi dolgot), amelyen a Második dolgozik. A Kegyenc hálásan köszöni, mert számára ez a viszonthatározás jó. Ettől fogva minden lehetőséget megragad arra, hogy jártasságát a téma vitelében az Első és a többiek előtt bizonyítsa. Az Első általában tudja, hogy a terület nem kiadó, de nem emlékszik rá, mert neki csak arra kell emlékeznie, hogy mit adott a Kegyencnek rendkívül kellemes meghatározásaiért.

A Kegyenc biztonságban van, mert az Elsőhöz tartozik, aki érzelmileg kötődik hozzá. A Második lehetetlen helyzetbe jut, ugyanis:

Csak a lojalitás ment meg

A Második csak a teljes lojalitás állapotában nem éli meg, hogy ő a Második. A lojalitással kapcsolatos jellemvonásokat nem lehet felvenni, arra születni kell. Gerincet előre megfontoltan, ésszel hajlítani ugyanis, a mesterkéltség lelepleződésének veszélye nélkül, senkinek sem sikerülhet. A teljes lojalitás állapotába viszont nagyon egyszerű eljutni akkor, ha a Második „kiszemelt utód”. Ez azt jelenti, hogy egy generációnyi idő (20 év) vagy ennek legalább a fele (abban az esetben, ha az Első még nem lépett az aggkorba) választja el az Elsőtől. Ez esetben a természetes utódlás reménye a Második helyzetét elviselhetővé teszi, mert a hagyományos atya-fiú kapcsolatból akkor is előnye származik, ha az Első nem a maga helyére várja, hanem egy másik atya helyét biztosítja neki – a Hivatalon keresztül – egy szerencsés korai elhalálozás alkalmával (ami azért – ahogy később látni fogjuk – Elsőkkel kapcsolatban elég ritka).

Ha az optimális életkorkülönbség nem áll fenn, a Másodiknak akkor is lehetnek olyan tulajdonságai, amelyek képessé teszik arra, hogy időtlenül hajlékony legyen, és ha ebben következetes, akkor a Kegyencet is legyőzheti. Az is lehet, hogy Kegyenc ki sem alakul, mert a szükséges mennyiségű HŰSÉGET a kiszemelt utód bemutatja, és ebben az Első kielégül. Talán még a titkárnők is támogatják (ami azért nagyon ritka, de az utódlás szempontjából nem lényegtelen konstelláció!). Egy ilyen szerepet nem lehet hiba nélkül végigjátszani. Egyszerre senki sem tud kitartott, kiszemelt utód és szürke eminenciás lenni. Az ilyen helyzetekben a Másodikak hisztériásan váltogatják a szerepeket, és előbb-utóbb kivívják maguknak a közutálatot.

Eckermann-nak lenni (tisztességesen) nagyon nehéz dolog. Kell hozzá először is egy jóval öregebb és jóval tehetségesebb Goethe, aki imádja, ha imádják. Mindenki tudja, hogy ilyenek nagyon ritkán születnek, már ami a tehetséget illeti, az imádatot egy kis gyakorlattal, szemrebbenés nélkül el lehet viselni. Aki viszont erősen elhatározta, hogy eckermannságát nem fogja zavarni az Első tehetségének foka, az el tudja hitetni az Elsővel a szereposztást. Kreisky kancellár mondta a 70. születésnapján összegyűlt újságírótömeg előtt: „Uraim, önök még csak nem is sejtik, hogy én mennyi dicséretet tudok egyszerre elviselni”.

A generációnyi korkülönbség feltételét, ha az Első és Második között nincsen meg, a Kegyenc teljesíti leggyakrabban. Mivel azonban a Kegyenc törvényen kívüli, lehet pl. nő is, így az utódlás sorsába nem szólhat bele. Mire az idő cinkossága rajta is betelne és az utódlásba beleszólhatna, addigra már azt a Magas Hivatal kényszerűségből eldönti. A Kegyenc, ha nem vigyáz, akkor ebben a tülekedésben a paták alá kerülhet.

Érdekes dolog, hogy a Kegyenceket, akár tehetségesek, akár nem, a szavazótestületek általában nem szeretik. Nehéz volna megmagyarázni, hogy miért. Lehetséges, hogy a testületek tagjai ösztönösen védik a hierarchiát. A Kegyencnek pedig általában több a hatalma, mint az érdeme. Éppen ezért az okos Kegyenc, az Első hatalmának fogyásakor, ha jutalmazódni akar, akkor máshova megy, még mielőtt menesztenék. Idegenben aztán azt állíthatja magáról, hogy ő a tanítvány.

8.1. Minél jobban tart az Első az utódoktól, annál nagyobb szüksége van a Kegyencekre.

8.2. A Kegyenc kijelölésével az Első kiszolgáltatja az utódlásra várókat – egymásnak.

A kegyenc neméről

Ha nő a kegyenc, akkor sem kegyencnő, hanem csak kegyenc. Neki ugyanis nem lehet neme. Ha véletlenül vagy összemelegedés következtében kegyencnővé válik, akkor buknia kell. A kegyenc barátnővé csak akkor válhat, ha nem nő. Tehát ha nőnek nem elég szép, de nagyon okos, vagy ha férfi, akkor nem elég férfias. Női Elsők kegyencei általában nem nők, hanem olyan férfiak, akik nem férfiak.

Az Epigon különleges fajtájáról

Aki sokáig volt Második, az nem Eckermann-ná válik, hanem, ha véletlenül Első helyre emelkedik (normális helyzetekben soha, csak ha valami nem megy jól – l. a Szakértelem illúziója című fejezetet), akkor Epigonná lényegül. Soha nem tudja ledolgozni azoknak az időknek a szorongását, amelyeket Másodikként élt meg, ezért állandóan dolgavégezetlen. Ez a befejezetlenség hosszú életet biztosít számára (hacsak nem kap „átutalt betegséget” l. alább!), mert nem mer sem megöregedni, sem meghalni.

Az univerzális pótcselekvő

Az Elsőknek tudniuk kell, hogy a Másodikak pótcselekvései magukba foglalják a szellemi világ egészét. Mivel a Második szellemileg kielégítetlen, ezért politizál. Ellentétben az Elsővel, akinek csak úgy kell tennie, mintha politizálna. A Második rendszerint radikális, hiszen számára a Hatalom és az aktuálisan fennálló hivatali rend nem kívánatos, sőt, számára minden Hatalom ingerlő és veszélyes.

Ha az Első látszólag buzgó keresztény, akkor a Második szabadkőműves, ha az Első nem hisz a reinkarnációban, akkor a Második hindu bölcseletet, olvas, és a Védák angol fordításával gyötri magát, ha az Első halmozza a hivatalokat, akkor az Második kilép a szakszervezetből, vagy az anarchisták pártjával kacérkodik.

A Második utálja a tekintélyelvűséget, és merőben egyéni elvei vannak pl. a gyermekneveléssel kapcsolatban. Ezen a területen az Elsőnek ismét kitűnő eszközök vannak a kezében, hogy a saját hízelgői hagyományos, ugyanakkor eléggé alacsony színvonalú kánonjaival ütköztesse a Második extravagáns elképzeléseit családról, hitről, szokásokról stb., amelyekről ki lehet jelenteni, hogy „sajátosak”, vagy azt, hogy „pótcselekvések”. Ezeket meg lehet toldani azokkal a sejtésekkel, hogy a „Másodiknak valami nincsen rendben a családjában”.

A Második átváltozásainak megakadályozása

A Második folyton menekül. Mivel helyváltoztatásait fizikai értelemben a Magas Hivatal ugyanúgy akadályozza, mint a saját magáról alkotott elképzelései, ezért úgy tesz, mintha ő nem ő volna, tehát átváltozik. Az átváltozás egyébként, az egyetlen lehetősége. Az átváltozások szerepek cseréjét kívánják, amelyeket a Második bizonyos munkákhoz és személyekhez való viszonyában óhajt megvalósítani. A Második – látszólag – szeret dolgozni, de a munkáit nem fejezi be, hanem a témából „kimenekül”, és ezzel átváltozik. A jó Elsőnek ezt tudnia kell. Minél jobban húzódik a Második munkájának befejezése, annál kevesebb lehetősége lesz a szerepcserére, tehát: az Elsőnek meg kell adnia minden segítséget ahhoz, hogy a Második abban a témában „elmélyüljön”. Hangsúlyozni kell, hogy a témakörben még „rengeteg a fehér folt”, melyek felderítésére a Második kiválóan alkalmas. Mindazonáltal az Elsőnek vigyáznia kell arra, hogy a segítés ne legyen hatékony, mert akkor létrejön a szerepcsere, és egy újabb arc vagy álarc keletkezik, és erre újabb ellenszerepet kell kitalálni. Az Első akkor jár el jól, ha pl. a Másodikról évtizedekig úgy nyilatkozik, mint egy bizonyos téma vagy speciális és nagyon fontos munkakör avatott vezetőjéről, és nem veszi figyelembe, hogy azóta már háromszor kimenekült belőle. Mindezt kezdő fokon.

Haladó fokon az Első meg tudja tervezni az álarcot. A Másodikat olyan területen kell alkalmaznia, amelyben annak nincsen elegendő gyakorlata. Abban a pillanatban, amikor kiderül róla, hogy valamiben jártas, be kell osztani egy olyan területre, amelyben tájékozatlan. A Második feneketlenül hiú. A saját elégtelensége halálosan bosszantja. Ezt még ki is mutatja. Ezzel együtt könnyen kontrollálhatóvá válik, és nem kell vele törődni többé. Az Első azt is megtakaríthatja, hogy időszakos tévedéseit a fejére olvassa. Az Első, ha valaki szóvá teszi neki, hogy a beosztásokkal szeszélyesen bánik, azzal védekezhet, hogy utálja a szakbarbárokat és alapelve, hogy a kiképzésnek (továbbképzésnek, szakmai tudásnak) olyan széles körűnek kell lennie, amilyen csak lehet. A Második, miközben küzd és panaszkodik, tudja, hogy még nem ő a legjobb. Éppen ezért tovább gyötri magát és nem ér rá, ami az Elsőnek nagyon is kívánatos.

A szimpatizáns eltávolítása

Az Elsőnek időben észre kell vennie a szimpátia megnyilvánulásait a Másodikkal szemben. Ha ilyesmi egyértelművé válik, akkora Másodiktól a szimpatizánst (teljesen mindegy, hogy az a Másodikkal dolgozni, beszélgetni, üzletet kötni vagy lefeküdni akar) azonnal el kell távolítani. Az akció lényege a gyorsaság, amelyben nincsen helye erkölcsi skrupulusnak, szerénységnek vagy gátlásnak. A „rövid távú” személyi izolálásnak különféle módszerei vannak.

A dilettáns Első szidja a Másodikat, mégpedig a szimpatizáns előtt vagy négyszemközt. Ez hiba, mert így a szimpatizáns nem befolyásolható. Számtalanszor előfordul, hogy megy a Másodikhoz árulkodni arról, hogy négyszemközt mit hallott. Ha ez megtörténik, akkor időlegesen a Második győz, mert ez az a ritka eset, amikor a hír (átmenetileg) a Második felé áramlik, és akkor a Második tetszése szerint kifejezheti, hogy tudja: az Első hibázott.

Az Elsőnek tudnia kell, hogy neki alattvalói vannak, akiknek parancsolhat, a Másodiknak alattvalók helyett csak szimpatizánsai. Az Első is és a Második is tudja, hogy a szimpatizánst állandóan jutalmazni kell, különben odébbáll. A Második hatalma korlátozott, ez a jutalmak jellegét is meghatározza. A Második belefárad az erőlködésig, hogy ezeket a jutalmakat előteremtse. Ez az Elsőnek jó. Mivel a szimpatizáns is az Első alattvalója, ebből tudathasadásos helyzet keletkezik: bármikor elvehetne a Másodiktól a szimpatizánst, csak parancsolnia kellene, de direkt módszer nem alkalmazható a többiek miatt.

A jó módszer – ezzel szemben – amelyet a műfaj klasszikusai alkalmaznak, a szimpatizáns megjutalmazása. Ez az indulatátvitel magasröptű, csak emberre jellemző módja, jó néhány evolúciós lépcső átugrása egyetlen elegáns iramodással. Olyan horderejű teljesítmény, mintha valaki felebaráti szeretetből örökbe fogadna egy teljesen idegen rasszhoz tartozó zabigyereket (pl. egy albínó norvég egy éjfekete pigmeust, amit a többi norvégnak hosszasan kellene magyaráznia). Kifinomult érzékre utal, ha az Első olyasmivel jutalmazza meg a szimpatizánst, amelyet a Második helyezett kilátásba, de nem tudott teljesíteni, pl.: előmenetel, ugrás a rangsorban, javaslattétel valamely választmány tagságára, pénzjutalom soron kívül, mondjuk éppen azért, mert „lelkesen” vett részt abban a munkában amelyet rá, mint saját szimpatizánsára a Második bízott. Szűkös időkben jól elhelyezett nyilvános dicséretekkel is célt lehet érni.

A szimpatizáns eltávolítására az Első ne alkalmazzon durva módszereket, ezek helyett az alábbi melegen ajánlható. A szimpatizánst be kell vonni olyan tervekbe, amelyek megtévesztésig hasonlítanak a Második terveire. Ez a homogén gátlás módszere.

Miután lépre ment (mert a szimpatizáns ilyenkor lépre megy), ki kell szedni belőle óvatosan, hogy mit is akar a Második. Az Első, ha másképpen nem megy, éreztetheti, hogy megítélése „az ilyen viszonyokról” egyenlő azzal, ahogyan a jó királyok az összeesküvést tekintik. Kifejtheti a véleményét egy magánbeszélgetésben, nyugodt, tárgyilagos hangon egy csöndes délutáni órán: „Minél erősebb a cinkosság, annál többet gondolhat az ember arról, amiről biztos tudomása nincs, és olyan dolgokra következtet, amelyek talán nem is fedik a valóságot, és nem volna előnyös, a társaság szempontjából sem, ha ilyenfajta széthúzásokkal a munkamorált, amely az utóbbi időben nagyon szépen alakult, elrontanánk.”

A szimpatizáns, ha addig nem, ekkor biztosan sárgára ijed, és elkezd beszélni. Az Elsőnek azt a tényt, hogy a szimpatizáns beszél, óvatosan el kell hintenie, még mielőtt az megtörténik, ezzel bebizonyíthatja, hogy jól időzít, A Második, amikor az árulást megtudja, a szimpatizánst rövid időn belül elzavarja, miután egészségtelenül tusakodik magával. A törvényszerű elzavarásba és az öntusába az Első ne szóljon bele. Később fejezze ki sajnálatát, miután meggyőződött arról, hogy gesztusai alapján a szimpatizáns alkalmas a sajnálat befogadására. Ettől a szimpatizáns érzelmileg átáll, mert azt gondolja, hogy elszalasztott egy lehetőséget. Az Elsőt kezdi szeretni, és megutálja a Másodikat. A Második pedig vérző szívvel szidja a szimpatizánst és tartósan kesereg az áurlás miatt.

Félhülyévé tevés

A szellemi produkciók (ötletek, találmányok, elméleti vagy gyakorlati jelentőségű felfedezések, önálló rendszerek stb.) terén minden Második hatásosan akadályozható. Ezek az alkotások – lehetnek bármilyenek – az írásbeli közlés előtt teljesen értéktelenek. Minden szellemi exprimátum csak akkor válik értékessé, ha mások ahhoz értéket kötnek. Az orvosi pálya sajna, ahogyan Riesmann mondaná, „kívülről orientált”. Személyek megítélésének alapját az aktív évek személyes kapcsolatai képezik. Az utókorra számítani nem érdemes, az utókor értékítélete olyan, mint a jelenkoré, hiszen a tehetség mértékét egyértelműen a kortársakra kifejtett hatás mélysége és tartama jelzi.

A jól működő Elsőnek nem kell produktívnek lennie, de ismernie kell azokat a köröket, amelyek a produkciókat megítélik. Pl. bármilyen (de többnyire tudományosnak nevezett) fórumon ki lehet jelenteni a következőt (akár kérdezik, akár nem):

Ebből mindenki tudja, hogy azok számára, akik távolabb vannak a dologtól, vagy most hallanak róla először, talán még érthetetlenebb.

Azután oda lehet vetni, anélkül, hogy az Első bármilyen indulatot elárulna:

„Meg kell erősítenem, hogy valóban vas szorgalommal dolgozik valamin” – ami azt jelenti, hogy nem tudom, hogy micsodán, ugyanis a Második ostoba módon titkolózik előttem, így aztán segíteni sem tudok neki. Éreztetni lehet, hogy ő megpróbálta, dehát a Második sutyori.

Ezzel ki lehet fejezni azt, hogy „work-addict” lett belőle, kvázi, a hülyék szorgalma semmire se visz.

Jóindulat és megbocsátó humanizmus sugározhat abból a megjegyzésből, hogy:

„Természetesen kijöhetnek ebből még szép dolgok is” – ami a legszelídebb fogalmazásban azt jelenti, hogy az eddigiek pediglen sületlenségek.

Nahát! Ilyen minősítést követően a Másodiknak annyi esélye sincs az áhított halhatatlanságra, mint egy őszi légynek a tavaszra, az első szabadban töltött fagy után.

Joggal kérdezhetné bárki, hogy mi a fenének kell értelmiségieknek ez az álarcos szomorújáték? Miért van az, hogy senki fejében meg nem fordul, hogy a hamisságokat szóvá tegye, annak ellenére, hogy tudja, aki teszi, tudja, aki állja. Miért éppen azok hallgatnak szégyenlősen, akik a „kígyó” gyermekjátékban a csapódó farok végeként a többiek mozgása révén messze elrepülnek? Miért éppen az átlagosnál okosabbak gondolják, hogy az az ostoba, aki nem fogadja el az álarcos játékot, és nem az, aki folyton teszi, egész életének elszántságával? Miért az okosak nem próbálják ugyanazokat a fogásokat, hiszen megtanulhatók! Miért nem tartják erkölcsösnek a visszavágást, és miért tartják jobbnak a nyilvánvaló vereséget?

Nekem fogalmam nincs. De gyanítom, hogy a neveltetésünkben van a hiba. Az is lehet, hogy éppen az én generációm csodálkozik, hogy miért kérdezek evidens dolgokat.

Melyik invenciózusabb?

Az, hogy az Első vagy a Második invenciózusabb, ostoba kérdés. Ebbben a vonatkozásban két Elsőt össze lehet hasonlítani (melyik volt invenciózusabb egykor), de két Másodikat már nem, mivel azok függvények. Ugyanígy nem lehet összehasonlítani ebben a vonatkozásban egy Elsőt egy másutt Másodikkal.

Ezért: ha egy magasabb állás – helyesebben ún. bizalmi vagy felelős pozíció – betöltésére Másodikakból kell válogatni, ezt a kérdést legegyszerűbb egy pénzérme feldobásával eldönteni, amelynek mindkét oldalán fej van. Ez a módszer, mint mindig, biztosítja az „esélyegyenlőséget”. Ezzel kapcsolatos újabb két szabály:

Tudománycsinálás, vagyis az eredetiség megszüntetése

Egy szellemi produkcióról az első időszakban soha nem lehet tudni, hogy eredeti-e vagy sem. Hierarchikus rendszerekben az ötlet kisajátítható. Az Elsőnek ilyenkor nagyon óvatosan kell eljárnia.

Az ötlet kisajátításának szerencsére ritkán alkalmazott direkt módja az, hogy társszerzőből első szerzővé avanzsál. A valódi szerző, akit a felfedezés megérintett, és ettől elég rosszul van, nem tud mit mondani arra az érvelésre, hogy mivel az újdonságok elfogadtatásához hiteles személy kell, ezért az Első megy a témával külföldi kongresszusra. Itt aztán az Elsőnek el kell végeznie a tudományos sárkányeregetést, kellő távolságtartással és a szerző többszörös dicséretével. Ez a külföldiekre, elsősorban Nyugat-Európában, mindig mély benyomást tesz. A különbség csak az, hogy nekik nem jut eszükbe, hogy ötven felett úgy tegyenek, mintha valamit „most” találtak volna ki.

1.Ha nem lehet az ötletet kisajátítani, mert mások figyelnek, akkor késleltetni kell a nyilvánosságra hozását. A késleltetésnek különböző módszerei vannak, némelyik művészi intuíciót kíván, és alkalmazásuk sok előnnyel jár:

a) Ha a szellemi exprimátum mégsem eredeti, akkor a késleltetés hatására lassan elenyészik, mert híre megy, ellenfelei támadnak, akik nem tartják vissza a véleményüket. Ezek a vélemények, az információáramlás ismert útjait követve, sohasem a dolgok szerzőjéhez, hanem előbb az Elsőhöz jutnak el, aki már akkor tudja, hogy mások szerint a kitalált dolog sületlenség, amikor a szegény szerző még csak a szakmai körök érzéketlenségéről panaszkodik, és az egyik elhallgatást, meg nem hívást, témától kizárást szenvedi el a másik után. Az Elsőnek tehát csak annyi dolga van, hogy a híreket kivárja.

b) Ha a szellemi exprimátum eredeti, akkor akadályozni kell azáltal, hogy az Első megválasztja a közlés módját. Úgy kell viselkedni, mintha a megjelentetés nagyon sürgős volna, de nem mindegy, hogy a közlemény milyen formában készül el, ezért a „szerző érdekében” legalább egy évig folytonosan át kell íratni a dolgozatot, újabb és újabb adatokat kiásni hasonló közleményekből, hogy azok még kerüljenek be az irodalomjegyzékbe. Ezek a bővítések az eredeti gondolatok kurtításával járnak. Hatásukra a közlemény láncolt idézetek dögunalmas gyűjteményévé válik, amelyben egynéhány hibásan alkalmazott gerundon kívül semmi nem a szerzőé.

2.Az eredetiség teljes összetörése azzal lehetséges, hogy kikerestetünk az irodalmi szolgálattal egy – lehetőség szerint – japán nyelven írt dolgozatot és annak angol recenziójában kimutatjuk a felfedezéssel azonos horderejű közlést, amelyet fűszerezünk azzal a megjegyzéssel, hogy ha „ezek” leírták, akkor valahonnan vették, tehát meg lehet találni az európai forrást, csak igyekezni kell. Ezzel be lehet bizonyítani az addigra már biztosan fáradt szerzőről, hogy felületesen olvas, vagy nem vesz észre dolgokat, mert általában nem az érdemi résszel foglalkozik, hanem a saját, eddig még meggyőzően nem bizonyított elképzeléseivel.

3.Mire a dolog idáig ér, csaknem biztos, hogy a késedelem behozhatatlan, mert legalább három dolgozat jelenik meg a „felfedezéssel”, amelyekről viszont ki lehet jelenteni, hogy dilettáns munkák, mindenesetre nem olyan jók, mint az, amit a Második vagy Harmadik írt volna (ha nem olyan felületes, és hajlandó keményebben dolgozni), de ha már megjelentek írások ebből a témakörből, akkor tisztességes volna azokat citálni, mert ezt kívánja a sportszerűség, még akkor is, ha ez néha bosszantja az embert. Az Első itt még hozzáteheti magyarázatként, hogy az ilyen csalódásokat könnyű elviselni akkor, ha az embert, elsősorban nem a saját hírneve, hanem a tárgy és a kutatás nagyszerűsége érdekli. Ettől a Másodiknak és a többinek azonnal bűntudata támad, vagy nem. Ha nem, hát nem!

Elvetemülteknek nem kell sokat magyarázni, azokra az effektus törvény vonatkozik. Azoknak azt kell mondani, hogy „ezt én így, ebben a formában nem engedem tovább, nekem vigyáznom kell az intézet hírére is, nektek viszont csak a magatokéval kell törődnötök”.

Az Elsőnek nincsen szüksége felfedezőkre. Azok nagyon kellemetlenek. Valamilyen módon (nem feltűnően) túl kell rajtuk adni, de amíg a körben vannak, addig is vigyázni kell, nehogy bármilyen lelkiismereti felelősség az Elsőkre visszaszálljon miattuk.

A felfedezőkről kicsit sajnálkozva kell az Elsőnek megemlékeznie, mindig hangsúlyozva, hogy ami velük történik, az egy egész ország tragédiája. Az ilyen, „különben kitűnő”, teremtő tehetségek, általános szegénységünk miatt, soha nem tudják beérlelni munkájuk gyümölcsét, ezért külföldön kell dolgozniuk, ahol lehetőségeik ugyan sokkalta nagyobbak, de az a sorsuk, hogy eladják magukat éhbérért. Így kényszerülnek arra, hogy nagyságrendekkel alacsonyabb színvonalú koponyák szolgálatába álljanak, és ez „valahol” tragikus. Ezen a ponton személyes emlékeit is közölheti az Első, finoman éreztetve, hogy a dolog vele is megesett, de ő ettől nem görcsölt be, hanem tudatosan tudva a hazai tehetségek sorsát, tovább gürcölt, …nem nagy dolog.

A szúnyog nyálmirigye

A Másodikak és azok, akikből majd valamikor Másodikak lesznek, éveket szoktak eltölteni a szülőhazájuktól távol, azzal a bevallott céllal, hogy idegen országban tudományt csináljanak. A Föld legtávolabbi pontjai, ahova ezzel a céllal el lehet menni, Amerika és Japán. Amerikának a nyugati (távolabbi) partja értékesebb, mint a keleti. Amerikáig igazán illik eljutni. Aki csak európai országban járt, az gyanús. Japán nagyon is készen áll arra, hogy a tehetséges európaiakat megtanítsa a zsugorított proxémiára, saját kis igényű cselédeit pedig szaporán küldözgeti a világ minden tájára.

Úgy látszik, hogy most, amikor az egész világ egyszerre szegényedik, a tudománycsinálásban csak azok a jóindulatú hivatalnokok hisznek, akik az ösztöndíjakat engedik vagy átutalják. Biológiával foglalkozó értelmiségiek nagy tömege tántorog ki évente Amerikába, hogy ott magas színvonalon – korunk színvonalán, ahogyan szokás mondani – tudományos kémcsőmosással foglalkozzon, itteni alapfizetésének ötszöröséért, az ottani életszínvonal negyedéért. A távollétnek ezt az önáldozatát a „tudományos karrier megalapozásának” szokás hívni. Eredetét a mesterlegények pénztelen vándorlásában kell keresni, amelyről tudjuk, hogy nem volt kötelező. Aki mamlasz volt és mégis otthon maradt a mester kosztján öreg segédnek, arra gyanakodtak, emlegetni kezdték állítólagos viszonyát a mester feleségével, vagy lesajnálták. A segédnek tehát, ha felszabadították, vállalnia kellett az országutak bizonytalanságát, és olyan ügyességekből kellett megélnie, amelyeket az otthoni szűkös műhelyekben nem is tanulhatott. A szakmai tudás más képességek nélkül bizonyára éhkoppra juttatta volna.

A mostani tudományos segédek egzisztenciájának megteremtéséhez szorosan hozzátartozik az éppen hazatoloncolt indiaitól féláron megvásárolt kétszemélyes, egyedül elmozdíthatatlan bőrfotel, és a hazaköltöző lengyel családtól örökölt rakéta alakú gyermekjáróka. A Második és akikből Másodikak lesznek a földgolyó másik felén, egy idegen kultúra fagyában vesztik el azt a képességüket, hogy később, amikor már hosszabbítás nincs, és a hazai nehézkedés ismét visszahúzza őket az anyaföldre, legalább saját szakmai területük egész üzemét képesek legyenek belátni, és ne csak az előttük 2-3-4 éven keresztül elsuhanó munkadarabot.

Az Elsőnek tudnia kell, hogy ha a jövendő valahányadik, szúnyogokkal foglalkozó világhírű intézetében foglalkoztatják, akkor semmit nem tud arról, hogy egészben hogyan néz ki egy szúnyog mint a kutatás tárgya, mert neki a szúnyog nyálmirigyével kell foglalkoznia. Azaz nem egészen. Neki a szúnyog nyálmirigyében lévő egy bizonyos enzim szekvenciaváltozásával kell foglalkoznia, és azt a témát valaki pénzzel támogatja. Hogy miért éppen ezt a témát, az rendszerint nem derül ki. Az erős személyes motivációk csaknem száz oldalakra rúgó tervezetek írását eredményezik, amelyekben jobbára homályos marad, hogy mire lesz jó a sok tudás a szúnyog nyálmirigyéről. Szegény szúnyog. Ez még akkor – ha a többihez hasonlítjuk – nem is a legszűkebb (főként ösztöndíjasokra kiszabott) tudományos terület, mert az is előfordulhat, kellőképpen specializálódott intézetekben, hogy az említett enzim egyetlen aminosavának filogenetikai összehasonlításával kellene a keleti vagy távol-keleti (mindegy!) szépreményűnek foglalkoznia.

Hazatántorgás

Mikor ezzel végez, és nem pusztul bele, és 2-3-4 év múlva hazatántorog, akkor tátott szájak előtt azt állítja, hogy enzimológiával, molekuláris genetikával, szubcelluláris biológiával (kiejtése: szabszellulaör bájolodzsi) foglalkozott, vagy aminosavszekvenciákat kutatott. Ezeknek puszta kiejtése is sárga irigységet és tudományos spermadugulást vált ki a hazai kutatókban. A hazatántorgó ösztöndíjasnak be kell bizonyítania, hogy a fenti kérdésekkel való foglalkozásnak gyakorlati jelentősége van az embergyógyászatban, és akkor már nem kell a szúnyogról egyetlen szót sem ejteni. Nem is tanácsos, mert kiderülhetne, hogy a szúnyognak nincs is nyálmirigye. Lehet, hogy nyála sincsen?

11.1.Soha senki kutató fiának még nem sikerült valamit Amerikából idehoznia, ami itt el ne romlott volna.

Ennek ellenére megújuló erővel törekszik mindegyik generáció, hogy ezt a szabályt elfelejtse. A felejtés folyamán kifejlődik az „Amerika-szindróma”. Ez dühös izolációt jelent, abban a tudatban, hogy „engem ezek itt nem értékelnek”. A hivatalos beszámoló elküldése után, amely tele van hasonlítgatásokkal, és ezért a kutya se olvassa el, kifejlődik a vágy, hogy ismét eladhassák magukat, és lázas postai munka indul meg újabb ajánlólevelek beszerzéséért. A falakra felkerül a Grand Canyon vagy a Hokkaido, kötésig habos cseresznyevirágban. Más indítékok is működnek: a beretvakészülékhez nem lehet élet kapni, a speciális irón kimerül és nincsen betét, az elektromos herkentyűt valaki beledugja a kétszázhúszba, amitől füstölögve elég, a szűrőpapír nem szűr, a telefon nem működik, csak néha, akkor is csak odafelé, a közértben nem lehet olyan teát kapni, amit odakint megszokott, stb. Ezekből alakul ki az elsőéves Amerika-szindróma következő fokozata: már nincs ott, de még nem ért haza.

Az Elsőnek figyelemmel kell lennie arra, hogy a Második becsvágya határtalan. A Második már egy nem létező nyálmirigyből is képes az észlelhető világ egészére alkalmas átfogó tudományos teóriát létrehozni. Asszociációit – mivel odakint hallgatott, és kitaszított társtalanságában, amelyhez az idegeneknek kijáró szexuális depriváció is hozzátartozik, dühösen dolgozott – idehaza nem fékezi, még akkor sem, ha az összefüggések nem működnek. Sőt! Minél fogékonyabb korban találkozik valaki a nyálmiriggyel, annál biztosabb, hogy semmi másra nem lesz később fogékony.

Az Elsőnek tudnia kell úgy viselkedni, hogy kiderüljön, az eredmények, ha vannak, ha nincsenek, tiszteletreméltóak, abból a pragmatikus szempontból kiindulva, hogy a saját intézet jobban jár, ha marhaságokkal mások foglalkoznak, lehetőleg másutt, és az a hely legyen messze innen. Az Első számára megnyugtató az is, hogy semmit nem lehet áthozni, mert az ottani dolgok itt nem működnek, így az alkalmazás veszélye is elhárul.

Így az Első egyet tesz jól: agyba-főbe dicséri a Második és jövendő Második teljesítményét, az enzimológiát, az aminosavat, annak fantasztikus szekvenciáját, a nyálmirigyet. Fontos, hogy a Második kapjon valami hivatalt. A fékentartás problémája ezzel megoldódik. A HIVATAL a többit elintézi. A Második vagy az, akiből majd második lesz, ha hivatalt kap, akkor egy csapásra megokosodik. Hirtelen belátja, hogy nem kell speciális intézet, célhitelpályázat stb., mindez nem szükséges a kérdés kutatásához. Tesz ugyan néhány bátortalan kísérletet, de mivel a vándorévek leteltek, megokosodik és mecénás lesz belőle. Olyasvalaki, aki a speciális, drága és új intézetek felszerelésétől minden visszatérőt melegen óv, ugyanakkor minden vonatkozásban a támogatásáról biztosítja.

A kiszolgáltatottságról

Az Első ki van szolgáltatva a Másodiknak, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a Második van kiszolgáltatva az Elsőnek. Az Első bármit tesz, kényszer alatt cselekszik. Szolgálja a Hivatalt, és tagadja a Második állításait. Ahogyan kifejtettem, a Második létezésének legfontosabb biztosítéka az, hogy direkt agresszió tárgya nem lehet, ezért az Első folyton kielégületlen a Második miatt, és a Második, mivel nem lehet egyszerre áldozat és győztes, folytonosan kielégületlen az Első miatt. Iskolás hiba azonban, ha ezt a kielégületlenséget az Első – néha szakértő közönség előtt is – indulatok formájában bemutatja, mert ezzel tanácstalanságot árul el.

Ennek elkerülésére javaslom: a retorziónak, amelyet az Első a Másodikon gyakorol, sohasem szabad abból a körből származnia, amelyben a sérelem esett. Például ha a Második az Elsőt a hatáskörében sérti meg (ez könnyen megy, hiszen minden, ami egyáltalán sérthető, az Első hatáskörébe esik), akkor retorziót kell alkalmazni a szereplési lehetőségek megvonásával (a kortársak ne tudják, hogy a pasas létezik), kellemetlen – lehetőleg alacsony színvonalú – személyi összeütközések előidézésével, a nevében tett, de általa nem tudott vagy nem egészen úgy fogalmazott ígéretek tételével stb., miközben gondosan hangsúlyozni kell, hogy mindezek a Második szakértelmének dicséretét óhajtották kifejezni.

Az indulatból elkövetett kezdeti hibák az alábbi párhuzamos szabályok ismeretében világosabbá válnak:

12.1.Az Elsőnek a Másodikon csak erőszakkal nincs hatalma, erőszak nélkül bármit megtehet vele.

12.2.A Másodiknak az Elsőn csak erőszak nélkül nincs halalma, erőszak után retorziók várhatók.

Ez a könyv az Elsők védelmében íródott, a Másodikak ürügyén, gyakorlati tanácsként. Törvényszerű, hogy ebből csak az Elsők tanulhatnának, ugyanis ők azok, akiket a Másodikak jelenléte állandóan gyakorlásra és szellemi produkciókra kényszerít, melyek forrása – legalábbis részben – az elemi ösztönök elfojtása (az Első nem ölhet és nem ölethet). A Másodikakat nem szabad direkt módszerekkel megsemmisíteni. Később látni fogjuk, hogy nem is szükséges szellemi módszereken kívül mást alkalmazni.

Az alábbi tanácsok amolyan jellemforgató eszterga szerepét kívánják betölteni, a tökéletesedés reményében.

A polgári erényről

Az Első éljen csöndesen, de ha beszélnie kell, akkor mindig szóljon a „haladásról”. A haladás jó szó, társadalmi patthelyzetekben használják leggyakrabban, amikor nyilvánvaló, hogy nincs hova menni. Akkor kell haladni. Az Első számára a haladást az jelenti, ha engedékenységnek álcázott következetes féltékenységgel (kizárólag szellemi eszközökkel) szabaddá teszi a saját útját, kiszolgáltatottságokkal és rövid időre tervezett hálákkal. Visszafelé szidalmakat küldeni veszélytelen, ugyanilyen veszélytelen a jövőről füllenteni. Teljesen kizárt annak a lehetősége, hogy valaha rajtakapják. Mire a jövő elkészül, amely sohasem hasonlít a tervekre, addigra az Első már nem Első, és az új értékelők úgyis arra emlékeznek majd, amire emlékezniük kell (l. a nekrológokról szóló fejezetet). Az Első jól teszi, ha puritanizmust játszik, lévén az az egyik legszebb polgári erény, az „egyszerűséggel” társulván a leghatásosabb mimikri. A puritánról még csak feltételezni is bűn volna, hogy mohón vágyik a hatalomra.

Az Első ne óhajtozzon korlátozott hatalmat, mint egy kerub, hanem teljes hatalmat, mint Isten. Az Elsőnek figyelnie kell a kontrasztokra. Jól teszi, ha tévelygőkkel veszi magát körül, vagy ha ezeket megtartja, mert így könnyű lelki tisztaságában felettük repkedhet. Az Első nyugodtan kimutathatja, hogy utálja a földhözragadt teljesítményeket (amelyeket a Második nagyra tart). Általában a Másodikak szokása, hogy emberek megítélésében állandóan „szakmai” szempontokat vegyenek elő és minduntalan erre hivatkozzanak. Helytelen és veszélyes. Az Első jobban teszi, ha többre értékeli a hűséget, a szép beszédet, a jó modort vagy akár a cinkosságot. Az Első kerítsen alkalmakat arra, hogy kifejthesse nézeteit az erkölcsről, együttérzésről, becsületről, de az anyagi világ titkai álljanak védelmezőén a puritán körül. Az Első kifejezheti, hogy hazugnak és gonosznak tart mindenkit, aki nem lelkesedik azokért a megfoghatatlan dolgokért, melyeknek fogható részére neki van szüksége, mert azokra neki van joga.

Érzelmi izolálás

Hogy a Második ne juthasson semmi személyi befolyáshoz, meg kell változtatni az uralkodási sorrendet, belül. Minden helyet a személyes szolgálatok és a hűség alapján kell meghatározni. Az érzelmi csapdák felállítását az szolgálja legjobban, ha a rangsorban középen vagy attól lejjebb álló személynek ad az Első túlságosan nagy befolyást. Ezt a szerepet az Elsők személyzeti vezetőkre, gondnokokra oszthatják ki. Egy ügyintéző státusa ilyen körülmények között magasabbra kerülhet, mint a Másodiké, Harmadiké vagy a többié.

Nem kell azt gondolni, hogy ez rossz, sőt, az ilyen kiemelések időnként rendkívül hasznosak. Külföldön, miután erre rájöttem, még soha nem is próbáltam, hogy bonyolult személyes ügyeimben Elsőkhöz forduljak, mert azok nem tudnak tenni semmit.

Először is fogalmuk nincsen, hogy ki mit csinál a számtalan íróasztalon, kihez kell fordulni, mennyi pénzük van még, kinél kell elszámolni vele stb. Csak a kiemelt nők ismerik teljességében az Elsők hivatalos hatalmát, csak ők tudják, hogy milyen összegek miféle forrásokból merre vannak, és hogy kinek mennyit lehet adni. Ők ismerik egyedül a hivatalok láncolatát, mert ott is személyek ülnek, akik újabb személyekkel állnak félhivatalos kapcsolatban, így a szerkezettel, amely egyébként kiismerhetetlen, nem kell törődni.

A hivatalokat a kiemelt nők ezért könnyedén csavarják az ujjuk köré (ott is nők ülnek vagy olyan nők, akiknek már nem kell nővé válniuk), és megmutatják mosolyogva, hogy ki az úr a háznál.

De visszatérve a fő témánkhoz, meg kell állapítani, hogy a középhivatalnokok (gondnokok, személyzeti vezetők, irodavezetők, főnővérek stb.) tanácsadó hatalma leginkább a Másodiknak nem tetszik. Az Elsőnek, ha ezt kifigyeli, módjában áll előidézni olyan érzelmi zavarokat, amelyek a Másodikat bosszantják. A személyzeti vezetőt, akinek nagy hatalma van, az Első iránti gátlástalan hűsége akkor is szembeállítja a Második összes szimpatizánsával, ha semmit sem tesz ellenük. Rendszerint azonban tesz, mégpedig azt, hogy pontosan alkalmazza a hivatali regulákat, az Első követeként. Ezek ellen csak a Második köre tiltakozik. Ha az alacsony státusú személy kegyenccé válik, akkor a munkahely süllyedni kezd, mert az Első felé is kialakul a hírzárlat. Helyesebben: egyre több olyan hírt kap, amely az alacsonyabb státusokból származik, és azok alapján dönt. Néha iszonyú feszültség halmozódik fel amiatt, hogy egy középhivatalnok válik kegyenccé. Az ilyen munkahelyek szellemi színvonala azonnal több lépcsőt ugrik – lefelé. Ilyen hivatalokban vagy munkahelyeken, ahol mindenki gyanúsan mosolygó debilnek látszik és levakarhatatlanul udvarias, gyanakodni kell, hogy kialakult a női középszer hatalma. Ezt tehát az okos Elsőnek el kell kerülnie.

Gyakori a félelem az Elsőben attól, hogy a Második, személyekhez fűződő kapcsolatai révén, magának előnyt szerezhet. Ez odáig tud fajulni, hogy a munkahelyen mindenki veszélybe kerül, aki csak szól a Másodikhoz. Ezt azonban hiba volna a kicsinyes önzés jelének tartani, mint ahogy azt képzetlenek és felületes megfigyelők az Elsővel kapcsolatban állítani szokták. Nem! Ez koncepció, amely mögött a hivatalban töltött generációnyi idő tapasztalata, valamint a saját élményekkel kapcsolatos kitűnő szelektív emlékezés áll.

Hol hasad a tudat?

A hivatali hatalom teljességét az Első állami támogatással éri el, mert paternalisztikus viszonyban él a fiktív Hivatallal, akit atyaként tisztel. Ha a Másodikról szólni kell, akkor a Hivatalok általában kijelentik, hogy annak „speciális” feladatai vannak „ilyen és ilyen területen”, és hogy „munkaköri kötelessége”, hogy részt vegyen bizonyos dolgokban, és azokban előrejusson, mert „azoknak a területeknek a művelése kívánatos”. A Hivatalok ezenfelül – tehát ugyanazok, akik az Elsőknek minden elképzelhető hatalmat megadnak – kijelentik, hogy a „Másodiknak minden segítséget meg kell kapnia”. Ezeket a gesztusokat természetesen senki nem veszi komolyan, akkor sem, ha írásban jelennek meg. Nem kell őket hazugságoknak tartani, hanem csak jelenségeknek.

A fenti gesztusok hatás nélkül maradnak, mivel az összes hírrel és az összes anyagi eszközzel a Főhivatal az Elsőt ruházza fel. A Másodikat mindezekből a körökből automatikusan kirekeszti, és ezzel teljes személyi függésbe kényszeríti. A személyi függésnek annál szorosabbnak kell lennie, minél több igénye van a Másodiknak. Minden ötlet, amely a Másodiknak jut eszébe, minden személy, aki csatlakozni akar hozzá bármilyen céllal, csak az Elsőtől való függést teszi szorosabbá, mert mindent és mindenkit elveszíthet, ha nem hűséges. Ebből logikusan következik, hogy az egyetlen pozitív viselkedés, amelyet egy Második bemutathat, és amellyel dolgoknak és személyeknek bajt nem okoz, az a passzivitás. Ha el tudja hitetni, vagy ha valóban nem tesz semmit, az már jó, ha nem sikeres, az már-már szimpatikus, ha ezenkívül a semleges gügyeséget is bemutatja, akkor a jelenléte egyenesen kívánatos. Az Elsőnek tudnia kell, hogy a Hivatal az ő oldalán áll, és ezért úgy is elpáholhatja a Másodikat, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, csak ráküldi a Hivatalt. Amennyiben a Második – eléggé helytelenül – a függés határait feszegeti, úgy az Elsőnek a Hivatalhoz kell fordulnia, hogy erősítse meg a „Vigyázó” funkciójában.

Ezután „rendet tehet”. A Nagy Állami Hivatal a függések személyes láncolatával azt sugallja a Másodiknak, hogy dolgozzon, de fikarcnyi lehetősége ne legyen arra, hogy előre is menjen. Ily módon az Első a Hivatal csöndes cinkosságával életfogytiglani, csöndes kényszermunkára ítélheti a Másodikat, akinek ép esze elfogytáig azért kell küzdenie, hogy megoldhatatlan dolgokat oldjon meg, nevezetesen azt, hogy úgy dolgozzon, ahogyan nem szabad dolgoznia.

Mit vegyünk komolyan?

A Második, ha mindent komolyan vesz, akkor belepusztul. Ha semmit nem vesz komolyan, akkor őt sem veszik komolyan. Úgy kell tennie tehát, mintha nem mindent venne komolyan, de ezért a látszatért kétszer annyit kell dolgoznia, mint az Elsőnek, a hozzá tartozó kétszer annyi sikertelenség kockázatival.

Éppen ezért az Elsőnek nem szabad semmit komolytalanul vennie: ha úgy tesz, mintha valamit nem venne komolyan, akkor kiszolgáltatja magát a Másodiknak, mert ő azokat a dolgokat azonnal komolyan veszi. Ezért az Első arra kényszerül, hogy hülyeségekkel és apróságokkal komolyan, sőt élvezettel foglalkozzék. Ha az Első csak egyetlenegyszer nem vesz valami hiábavalóságot komolyan, akkor megsérti a Hivatalt, amiért az azonnal bosszút áll. Például: véletlenül kifelejti egy névsorból. Ez mindenkinek a tudomására jut (a többi Elsőnek és a többi Másodiknak), nevezetesen az jut a tudomásukra, hogy az Első „véletlenül” kimaradt abból a névsorból. Ez a lojális Első számára tragédia. Azt a benyomást keltheti, mintha nem lett volna mindig lojális. Ezen a látszaton sokat segít a Második időszakonkénti szembeállítása a Hivatallal, azzal a módszerrel, hogy az Első „közbenjár”, hogy a Második is kapjon híreket. A Hivatal érzékenyen regisztrálja azt a tényt, hogy a Második híreket akar kapni, és ezért a többletmunkáért a bizalmatlan Másodikat meg kell büntetni. Ez is gyorsan megy. Ezután az Elsőnek megbocsát, és még jobban vigyáz arra, hogy a Második ne kapjon híreket.

Az Első egyszerűen azzal is égetheti a talajt a Második talpa alatt, hogy fenntartás nélküli hűségét pontos hivatalvezetéssel bizonyítja. Ha a hivatalának vezetése goethei magasságokba emelkedett, akkor már könnyű dolga van, mert elterjesztheti a Másodikról, hogy annak fogalma nincs a hivatali munkáról, annál is inkább, mert igaz a Másodiknak, mivel soha nem volt, nem is lesz hivatala.

Minden egyetemen előfordulnak kicserélhetetlen hivatalnokok, akiket túlzás és hízelgés volna Fouchéhoz hasonlítani. Szimatuk azonban kiváló. Csalhatatlan biztonsággal érzik meg a hatalmat, és ha megérzik, attól kezdve nem hibáznak. Személyekre vonatkozó ítéleteik kiforrottak. Az ügyfelek paritása ezekben a hivatalokban, úgy, mint a bíróság előtt, egyszerűen nem fordulhat elő. Ez abban nyilvánul meg, hogy megbízóik bizonyos személyeket illető reakcióit csodálatos érzékenységgel veszik át, és tartósan csaholnak azokra, akikre csaholni „kell”, természetesen a gazda helyett. A vérbeli hivatalnokoknak nem kell köpönyeget fordítaniuk, rábízhatják azokra, akiket kiszolgálnak. Ebben a köpönyegektől kavargó szélben olyan méltósággal maradnak a helyükön, mint a valamikori monarchia foszlott postahivatalai, amelyek változatlanságukkal a hivatalok földöntúli hatalmát bizonyították.

A Második lopós

Az Első személye az adományok könnyen elérhető célja. A magyar ilyen. A kiengesztelést, a fizetséget felül kezdi. Ezt szokta meg. Az áldozatot hozó és azt elfogadó között rövid időre szövetség alakul ki. A tiltott gyümölcs élvezetének titkossága. A „csak mi ketten tudjuk” mindenki által ismert bocsánatos szabályszegése. Az Elsőnek nincsen mitől tartania. A saját anyagi dolgait, pénzekhez jutását, adományokat, ajándékokat jótékony homály övezi. Ennek a homálynak a terjesztése nem szándékos. De szándékosan is el lehetne leplezni, hiszen, ahogy állítottam, minden hírforrás az Elsők kezében van. A környezetükben lévő betanult túlértékelők miatt összegszerűen sohasem derülhetnek ki olyan adományok, amelyekkel nem a munkáját, hanem a befolyását szerezték meg. Vannak olyan források is, amelyek akkor nyílnak meg, ha nem tesz semmit bizonyos szándékok ellen. Semmi baj nem történhet. A gyógyszer- és műszergyárak kígyósimaságú vigécei minden trükköt tudnak. Ha a praktikák kiderülnek, ezekben is csak a „Firma” sározódik be. (Kurt Langbein és társai könyve csak három napig volt szenzáció. Ennyi nap kellett ahhoz, hogy az érintett gyógyszergyárak a könyv összes példányát felvásárolják.)

Ha mégis kiderülne, hogy megkísértették, akkor az Első ezt tüntesse fel a jószolgálat jutalmaként, ugyanakkor ne feledkezzen meg arról, hogy a Második ezek elfogadására érdemtelen, keltsen óvatos hírt meg nem erősített csalásról, nem kell bizonyíték, elég távolról célozni arra, hogy a Második megélhetési fonásai nem teljesen tiszták. Erre azok, akik a Másodiknak adnának, zavarba esnek, mert nem akarnak megbélyegződni.

Az átutalt betegségekről

A Másodikkal tehát, tisztelt Elsők, ha elhallgattatni, elbújtatni, országból karriercsinálás végett kizavarni nem lehet, másképpen kell (el)bánni. Ha azok a nagyon indirekt szellemi módszerek, amelyek a Másodikat valamilyen döntésre, rossz lépésre, sorsának változtatására hivatottak kényszeríteni, hatástalanok maradnak, akkor van még egy lehetőség.

Ez a betegségek célzott átvitele. Betegségekből bőséges a választék. Ismert tény (bárki megfigyelheti saját környezetében, ha nem hiszi), hogy a Másodikak különböző testi bajokban pusztulnak ki idő előtt, így hát betegségükkel kapcsolatban nem lehet a biológiai véletlenre apellálni. Volna még néhány magyarázat, de ezek hasonlóképpen bizonyíthatatlanok, ezért nem kell velük törődni. Magánstatisztikám szerint a Másodikaknak több mint fele gonosz betegségeket kap. Nem olyan vidám „állapotokat”, mint az Elsők, amelyekben viszonylag jól vannak, és ezek az átmeneti elesettség időszakában csak a hivatali hatalom respektusát növelik irántuk, és környezetük fokozott figyelmét váltják ki, hanem gonoszul gyógyíthatatlan, gyorsan zajló bajokat.

Ismert tény, hogy a betegségek elviselésében jelentős egyéni különbségek mutathatók ki. Az Első és a Második betegségtűrése markánsan különbözik egymástól.

Az Első tudja, hogy halhatatlan, mint az Isten. Meghatározza a környezetében lévők szaporodását, betegségeit és életkorát. Az Elsőnek azt is tudnia kell, hogy neki az a jó, ha a Második testi betegséget kap. Kitűnő szolgálatot tehet pl. egy vérző gyomor, egyszeri vagy többszöri szívinfarktus, cukorbaj vagy valamilyen gonosz daganat. Ezek közül némelyiknek a csíráját már korán el lehet ültetni, főként azokat, amelyekről tudjuk, hogy közük van a személyiséghez. Az igazán tehetséges Első tudja, hogy nem szabad a kiutalt betegségben a véletlenre várni, hanem tudni kell, hogy melyikre ki alkalmas. Más szóval, a személyiségjegyek megfelelnek-e a kiszemelt betegségnek.

A magas vérnyomásra alkalmas személy korán elárulja magát. Az ilyeneknél a tartós feszültséggel járó állapotok és időszakosan egy-egy szűk határidő, amely meglepetésszerűen fenyegetővé válik, rögzíti a vérnyomást a kívánatos magas szinten. Néha már az is elég, ha az Első semleges helyzetben felteszi a látszólag jóindulatú kérdést: „Hogy van ma a vérnyomásod?”, vagy csak annyit: „Én a helyedben vigyáznék”. Ezek a szóbeli megnyilvánulások garantáltan értónusfokozók. Semleges helyzetben húsz, stresszhelyzetben legalább harminc Hgmm emelkedés biztosra vehető.

Felesleges volna pl. egy adott Másodiknál gyomorfekélyre játszani, amikor annak elsősorban szívinfarktusra van hajlandósága és viszont. Még senki nem írta le, hogy a testi bajok a Másodiknál sohasem következnek be „véletlenül”, hanem szándékok útjának óvatos egyengetésével, csaknem „készakarva”. A Második elárulja magát az alkatával, szokásaival, reakcióival, életkörülményeivel, titkos és nyilvános viszonyaival stb. Az Első pedig megatudja, mert neki mindent tudni kell. És akkor aztán…

Ha nincsen haja, csinál magának

A Második általában egészségtelenül él. Pl. nincsen semmi érzéke a „kikapcsolódásra”, mert erre nem ér rá. A kikapcsolódástól szorong. Ezért úgy kapcsolódik ki, hogy bekapcsolódik. Mivel szorong, ezért mérgekhez nyúl. Leggyakrabban az alkoholhoz, de némelyikük a nikotinhoz is. Nagyon sok gyógyszereli magát, ösztönösen, mert érzi, hogy veszélyben van, csak nem tudja megfogalmazni. Az alkoholizáló Másodikban nem tudatosul, hogy mitől van rosszul. Mivel szorong, iszik, és mivel iszik, rosszul van, és hogy ne érezze, megint csak iszik. Fáradtan és szomorúan az alkoholt is nehezebb bontani. És a Második ritkán iszik örömében. Az Első számíthat arra, hogy a Második nem képes a mérgektől megszabadulni. A Második egész valójával törekedni szokott arra, hogy ne gyújtson rá, de átmeneti jutalmazó absztinencia után mindig elbukik, látványosan. Mivel rosszul van a cigarettától, szorong, és szorongásában rágyújt. Attól is tart, hogy nem képes leszokni róla, és attól meg kellemetlenül érzi magát, hogy akaratgyengesége kiderül.

Ezen a ponton az Elsőnek jóindulattal tanácsolnia kell, hogy szokjon le a dohányzásról, ezzel máris sikerül a Másodikat megerősítenie abban, hogy tovább dohányozzon. Célozni lehet itt olyan személyekre, akik nem fogadták meg a tanácsát, és rosszul jártak az egészségüket illetően. A példákra a Második nem nagyon figyel, és rendszerint kijelenti, hogy a hosszú élet titka az, hogy valaki 100 éves koráig dohányzik. A tiltást a dohányzástól, ha azt akarjuk, hogy valaki ne hagyja abba, közönség előtt kell végezni.

Vannak bizonyos testi jegyekkel (a bőr pigmentációjának zavarai, egyes szőrnövés-típusok) jellemezhető emberek, akiknél gyakrabban fejlődik ki tüdőrák. Ezeknél tehát érdemes tiltani a dohányzást.

Az Első számíthat a Második rossz étrendjére is, mint kockázati tényezőre. Másodikaknál ugyanis koleszterin folyik a falból is, mivel olyan társaságokba járnak, amelyekben az együtt-zabálás rítusát egy öngyilkos klub komolyságával művelik.

Kimutatható, hogy a Másodikék családjában genetikusan determinált enzimhiányok gyakrabban fordulnak elő. Nem így az Elsőkében, ahol mindenki 100 éves volt, még a hatvanéves is. Előbb-utóbb tehát minden arrafelé visz, hogy a Második megbetegszik, ezzel megmenekül egy sor kihívástól, hiábavaló munkától, saját szimpatizánsai által keltett feszültségtől, a Harmadik utálatától, és egyidejűleg orvoshoz kezd járni.

Privát végzet

Ha a dolog szerencsésen idáig jutott, akkor az Első a testi bajok átutalásának végső stádiumában úgy lehet még aktívabb, hogy a kórházban meglátogatja a Másodikat, és azután is rendszeresen érdeklődik az egészsége felől. Saját környezetének figyelmét fel kell hívnia a beteg Másodikra, el kell küldenie őket a Másodikhoz látogatóba. A többi Első előtt, amikor szóba jön, a legnagyobb komolysággal ki kell fejtenie, hogy reméli, a baj nem súlyos, és nagyon számít a Második gyógyulására. Hozzátéve azt is, hogy ő figyelmeztette több alkalommal, de a Második nem csak az engedelmességgel, hanem a szerencsével is hadilábon áll… most már úgy tűnik fel. A Második meg van arról győződve, hogy a betegség büntetés, éppen ezért a baját szégyelli. Tudja azt is, hogy erről az Első ugyanígy gondolkodik, ettől még rosszabbul lesz.

A Másodikat a betegségében nem kíséri hangos részvét, általános aggódás vagy óvatos kímélet. A beteg Második a Hivatal szemében sem válik rokonszenvesebbé. Az Első alattvalói azt gondolják, hogy megfogant az átok, és akit megátkoznak, attól el kell fordulni. A beteg Második maradék szimpatizánsai úgy érzik, hogy annak betegsége vereség a számukra, tehát vége a nehezen kiszorított jutalmaknak, ezért látogatásaik elmaradoznak. A Második betegsége így válik magányos vereséggé, helyét is betöltik, mégpedig azonnal. Betegsége tehát „privát végzet”.

Elmebajt ne!

Van itt azonban egy érzékeny határ, amelyre minden Elsőnek figyelnie kell. Elmebajra játszani a Másodiknál nem érdemes, az nem tiszta dolog. Sokáig tűrhető, megítélése nehézkes. A Második kezdettől fogva szenzitív paranoiában szenved, és erről a pontról nem nagyon mozdul el. Amennyiben az elmebaj idő előtt kifejlődik, az rossz taktika eredménye az Első részéről, és ezzel vége az intimitásnak.

A paranoid ugyanis elrontja a játékot, mert másként reagál, mint ahogyan várják tőle. A paranoid következetes és nem feledékeny, látszólag tehát normális vagy zavarbaejtően kettős, a panaszait hangosan mondja és némelyek hisznek neki, némelyek pedig nem. Ezzel zavart kelt az Első megítélésében, és mivel híre megy, hogy azt állítja magáról, üldözik, túladni sem lehet rajta, mert mindenki fél tőle, hogy majd ott is üldözöttnek érzi magát, vagy a saját kérésére (mivel megszokta) üldözniük kell, így aztán az Elsőhöz egész életére hozzákapcsolódik, mint rossz lelkiismerete, és semmit nem lehet vele csinálni, és ha valamely jól irányított testi betegség el nem viszi, akkor nem marad más hátra, mint kockázatos autóbalesetet, fürdőkádba fulladást vagy önakasztást előidézni, vagy előidéztetni és a tiszta szellemi módszereknek egy csapásra VÉGE, VÉGE, VÉGE!

Ezek tézisek. Ha valaki olyan komolyan venné, hogy meg akarná cáfolni, amiket itt írtam, akkor be kellene bizonyítania az ellenkezőjét. Nem érdemes vele foglalkozni, mert ezeknek a téziseknek nincsen antitézise. Éppen ezért, ha valaki ezen megsértődik, azt valami magasabb szempont miatt teszi. Rosszul teszi, mert a sértődött csak saját magára figyel, meg a magasabb szempontokra, annak ellenére, hogy azok egyáltalán nem figyelnek őrá. A magasabb szempontok még csak nem is tudják, hogy az, aki miattuk és védelmükben megsértődik, egyáltalán létezik-e. Így hát a beszélő könyvemen felesleges megsértődni. Magasabb szempontok miatt megsértődni pedig egyáltalán felesleges, mert azok énrólam sem tudnak.

HOGYAN BÁNJUNK EGY ELSŐVEL?

A szellemi módszerek gyengesége

Hogyan bukhat meg egy Első? Sehogyan. Kisebb bosszúságok leperegnek róla, a nagyobb bajokat, rendre elkerüli. Az alatta lévő tucat egyesek szándékai meg sem érintik. Ha szövetkeznek ellene, attól csak erősödik. Csak a Másodikra kell vigyáznia. Erre a vigyázásra pedig vannak segédjei, ugyanis ebben mindenki a segédje, aki számára a hierarchia fontos. Éppen ezért megbuktatni – szántszándékkal, szellemi módszerekkel – nem is lehet. A szellemi módszerek vele szemben gyengék. Az érzelmek területén volna egyedül sérthető, mert ott gyenge a várfala, ezt a területet az ÉN határai keresztül-kasul szabdalják. Az Első sohasem távozik magától, legfeljebb megbukik, sohasem valakik miatt, hanem személyektől független, titokzatos körülmények között. Ezek megismeréséhez előbb az Elsők természetrajzával kell foglalkozni, azután pedig a titokzatos körülményekkel.

A jó Első kinyilatkoztat

Az Elsővel való bánni tudásban mindig abból kell kiindulni, hogy ő minek tartja magát. A Másodikok és Harmadikok akkor szerezhetnek maguknak viszonylag nagyobb szabadságot, ha hozzájárulnak az Első természetfeletti sajátosságainak dicséretéhez.

1.Soha nem szabad éreztetni az Elsővel, hogy kinyilatkoztatásaiban bárki a legcsekélyebb módon kételkedik. Annak ellenére nem szabad ezt tenni, hogy a kinyilatkoztatások a haladó idővel egyre szélesebb területről vétetnek, ezzel együtt azonban egyre sekélyesebbek lesznek, és (szerencsére) egyre kevésbé váltanak ki valamilyen cselekvést. Csak nagyon elvetemült teoretikusok vagy rossz családi környezetük miatt habituálisan apakomplexusban szenvedő túlérzékeny beosztottak hajlanak rá, hogy a kinyilatkoztató atyákat a nyilatkozatok tartalma alapján ítéljék meg, sőt ezt az ítéletüket ki is fejezzék.
2.Minél jobban feszegeti a kinyilatkoztatás a logika határait, annál nagyobb hűséggel kell rá figyelni. Az áhítatos figyelem ismét csak a kinyilatkoztató isteni természetének elképzelését erősíti. Mivel soha semmi nem történhet meg úgy, hogy egyszer valamikor, valahol már meg ne történt volna, a nehéz elviselhetőség nem lehet bizonyítéka a kinyilatkoztatás valótlanságának.

Mindent tud és mindent lát

Az Első minden lényeges dologról először szerez tudomást. A hír általában felfelé terjed, és ebben az útjában semmi nem akadályozhatja. Az Első hírforrásai a kommunikáció útjai mentén helyezkednek el. Ezek szigorúan személyesek. Áramlásuk szabad. A telefonokat nem kell lehallgatnia. Ezt zavaros időkben a Főhivatalok teszik, azok pedig a hírek egy részét visszajuttatják az Elsőhöz, aki a Hivatal bizalmával együtt hatalomra lépésekor mindig átveszi a hírszolgáltató forrásokat. A portások hivatásos informátorok, mert nem tehetnek mást.

A személyes titkok közül Ő értesül arról, hogy ki van teherben, és mi lesz a magzat sorsa. Pontos adatai vannak a beosztottak adósságairól, ehhez igazíthatja az adományok nagyságát, és ezáltal szorosra fűzi a hűséget. Pontosan tudja az extramaritális kapcsolatokat és a meddőségeket. Ismeri a beosztottak hozzátartozóinak betegségeit és azok életkilátásait. Tudja a beosztottak gyermekeinek tehetségtelenségeit és az egyéb, titkolt sikertelenségeket. Túlságosan elnőiesedett munkahelyeken az Első ezenfelül bába, mert nem tehet mást. Ezt a szerepet követeli tőle a női túlsúly, mert ha az asszonyok kívánságának nem felel meg, akkor ál-, reaktív és titkos terhességek jönnek létre, és többé a szaporodást nem tudja kontroll alatt tartani. Erről azt állítja, hogy ez a tevékenység a „munkaerő-gazdálkodás”.

Amit az Első nem tud meg közvetlenül, azt elmondatja beszéltetéseken. Minden beosztott, a Másodiktól lefelé, örül, ha a jólértesültség állapotába kerülhet. Az Elsőnek elég a szemöldökét felvonnia és azonnal megtudja, amit úgyis sejtett, és azonnal rájöhet, hogy mennyi tudás van a kényszerbeszélő jól értesült sejtései mögött.

Az Elsőt a locsogás egyáltalán nem fárasztja. A locsogás a hírforrása, és ezért mértéktelen mennyiségben képes eltűrni. Aki az Első társaságában választékosan szűkszavú akar lenni, az veszít. Többet nem kerülhet a jólértesültség állapotába.

A kicsinyesség a nagyság ismérve

Ugyanúgy, ahogy az Elsők példaképe teszi, az Akarat kinyilvánítására minden elképzelhető terület megfelel. Az Elsőnek nem kell minduntalan villámokat szórnia (ez már a görögök idejében is a fáradságos trükkök közé tartozott), más, nagyon sokszor lényegtelen dolgokon keresztül is megnyilvánulhat az ő akarata. Példának álljon itt az adminisztráció. Ez az, amelyben mindenki bűnös, vagy bűnössé tehető.

A Hivatal hidrájának minden rándulásakor újabb kitöltendő papírok záporoznak a magasabb íróasztalokról az alacsonyabbakra. Az ún. reformok, koncepciók, átszervezések, új rendszer-bevezetések lényegét a beosztottak számára az újabb kérdőívek jelentik. Mindenki állandóan valamiről részletes adatokat akar, mintha az addigi élet a betűvetés felfedezése előtti szakaszra esett volna, most következik az áttérés a képírásról a betűírásra, és ezzel eljött az első számvetés ideje. Ezekben a jelentés-követelésekben a szorongáskeltés a lényeg, ugyanekkor a Hivatal magához térésének tünete. Sohasem lehet tudni, hogy melyik kérdőívet kell komolyan venni, és melyiket kell eggyel lejjebb vagy a szemétkosárba pöccinteni. Éppen ezért tökéletesen adminisztrálni nem lehet. A beosztottak bűntudata az adminisztrációs hibák területén legalább olyan biztonsággal kelthető fel, mint mondjuk a zsarolás révén, titkolt nemi aberráció miatt.

Az adminisztratív kötelességek köre tetszés szerint kiterjeszthető. A mulasztásokra való makacs visszatéréssel pokollá tehető minden hitetlen élete. Kivédhetetlen, mert alapjában személytelen, nem akar sérteni, de sért azzal, hogy egy közömbös téma állandó ismételgetésével fenntartja a kívánatos szorongást.

Ezzel kapcsolatban a Másodiknak, Harmadiknak és a többinek adható egy jó tanács: szorgalmi feladatokat kell bemutatni az adminisztráció területén. Nagyon jó szolgálatokat tesznek a terjedelmes kimutatások, amelyek nagyalakú papírra vannak elkészítve, legalább 30 szempont szerint, sűrűn gépelt, áttekinthetetlen táblázatok formájában. Ezeket az Első nem ér rá átnézni, és nem is meri továbbküldeni. A beosztottak azonban újabbakat adhatnak be, és óvatosan célozhatnak a korábbiakra, amelyeket már határidőre beadtak.

Mivel minden legfelsőbb akarat általában kicsinységekben nyilvánul meg, és mivel az Első ezeket a kicsinységeket használja minduntalan, és mivel az eszköz visszahat a használójára, minden Nagyság, amelyet az Első fenn akar tartani, nagyon gyorsan végtelen kicsinyességgé válik. A kicsinyességekben azonban nem szabad gyengeséget látni, mert ezek magukban hordozzák a nagy bajok ígéretét. Azért van az, hogy csak a kicsi dolgok nevelő hatásúak, mert sok van belőlük, és a gyakori emlékeztetés hatásos módszer a szorongás megtanítására.

A „Nagy Bajoktól megvédelek téged” magatartás az Elsők részéről a következő logikát követi: „Látod, te gyarló, hogy lényegtelennek látszó dolgokkal is hogyan fel tudlak bosszantani, mi lenne veled, ha egyszer istenigazából próbát kellene kiállnod, ha ezeket sem bírod?” A fentiek miatt kényszerszerűen azt kell gondolni, hogy:

Ez az az Achilles-sarok, ahol mindegyik mindenható sérthető. A szolgák tetszés szerint megerősíthetik az Elsőkben a pitiánerségek kizárólagos szeretetét. Minden beosztott ostoba, ha azt gondolja, hogy mindenhatókkal nagy dolgokról kell beszélni. Az ilyenek a neveletlenség bűnébe esnek, és megsértik az Elsőt, ugyanis a „nagy dolgok” az ő előjogai közé tartoznak, amelyekről viszont tetszése szerint csak ő hallgathat, vagy beszélhet. Tehát: csak kicsinyes dolgokban szabad az Elsőket megközelíteni, és átnevelésükre is ez a legjobb mód. Nem szabad pl. vélt vagy valódi okossággal kihívást előidézni, mert akkor teljesíteni kezdenek, és mindig egy kicsivel többet, mint amennyi könnyedén elviselhető. Szinte hihetetlen, hogy az Elsők milyen sebességre tudnak kapcsolni, ha valaminek az elrontásáról van szó, és az is hihetetlen, hogy milyen hamar lezajlik az aktivitás paroxizmusa. Egy vagy két telefonhívás az Elsőknek elég ahhoz, hogy egy biztatóan induló terv, munka, akármi teljesen dugába dőljön. Az Elsők gyanúja eloszlatásának legjobb módszere a korlátlan pitiáner engedelmesség bemutatása, amely előbb-utóbb visszatükröződik, és az egész intézmény szép lassan süllyedni kezd. Ezzel készen van a helyzet egy külső fordulat befogadására.

A jó Első hiú

A dicséretnek minden formája megengedett. Úgymint a háta mögött dicsérés és szembedicsérés. A négyszemközt előadott dicséretek is hatásosak tudnak lenni, de sokkal hasznosabb, ha a többiek jelenlétében hangzik el. Ezek nem lehetnek durvák. De ilyent meg lehet engedni:

„…jut eszembe, hogy ezt Ön már pontosan megmondta előre”. Ez nagyon jutalmazó, és az Elsőt arra készteti, hogy rendszeresen mindent megmondjon előre, a várható időjárástól a születendő gyermek nemén keresztül a népszavazás pontos eredményéig és a dollár várható árfolyamáig. Jól használható fordulat az alábbi:

Kitűnő eredménnyel jár a célzás a férfi Első férfiasságára. Ez nem lehet durva, hanem csak alig látszó:

„Azt gondolom, hogy ebben a vonatkozásban önnek nem kellene szégyenkeznie” – ami hitelt kap attól, hogy kissé görnyedt tartásban, szemlesütve hangzik el.

Nem kell fukarkodni azokkal a megjegyzésekkel és jelzőkkel, amelyek félreérthetetlenül tudomására hozzák az Elsőnek, hogy ő a Jóisten.

A jó Első „igazságos”

Ez is természetfeletti tulajdonság. Az Elsőknek igen sok idejét rabolja el, hogy róluk elterjedjen. Eközben feledésbe merülnek lényeges dolgok, amelyeket általában csak igazságtalanul lehet megoldani. Az igazságtalanság biológiai ösztöne ellen az Elsőnek küzdeni kell, ezt el kell fojtania. Ezért kialakítja azt a rendszert, amelyben mindenkinek egyformán rossz, mert egyformán jő senkinek nem lehet. Az igazságos Elsők táborában gyakran kialakuló „kis magyar szívatósdi” (KMSZ) sohasem személyes antipátiák eredménye, ahogy ezt felületesen gondolkodók és a tények felszínén úszkálok képzelik, hanem ugyanannak az isteni igazságosságnak a „haragvó” változatai, amelynek a másik oldalán a kívánatos „egyformaság” bevezetése helyezkedik el. A KMSZ annak a gondviselésnek a kifejezése, amely a nyáj védelmét célozza, és amelyben komplikációkat okoz, ha nem egyforma birka mindenki. Ezzel a védelemmel kapcsolatos a fekete bárány elhajtása vagy a báránybőrbe bújt farkas képzetének fenntartása, ami a nyáj egységét általános szorongáskeltéssel biztosítja.

Tarts meg minket önszerelmedben!

Másokat szeretni erény, magunkat szeretni bűn – állítja Erich Fromm Kálvin János után szabadon. Kálvinnak még szigorúbb véleménye volt erről: „Az önszeretet a legkártékonyabb ótvar” (schädlichste Pestilenz). A mások szeretetét, főképpen az idegenét, felebaráti szeretetnek hívjuk. Ezt hajlamosak vagyunk az altruizmussal rokon fogalomnak tartani, azonban nem az.

Gondolják el, hogy két indiai koldus felebaráti szeretete vajon mire jó? Ugyanarra, mint két bárhol élő nyomorulté. Semmire. Vajon mi lesz abból, ha az elhagyottak elhatározzák, hogy gyakorolni fogják a felebaráti szeretetet? Semmi. Ugyanolyanok maradnak, mint voltak. A szegények egymás iránti felebaráti szeretete semmire sem jó. Majdnem semmire – mondom –, legfeljebb arra, hogy nagy bajainkban minduntalan hangoztatásával jól telik az idő. Szeretetben eggyé válni csak a szegények kívánnak, de gyanítom, hogy nem egymással. És az Elsők felebaráti szeretete? Az más! Egy gazdag és hatalmas felebaráti szeretete kézzelfogható előnyökkel járna. Már akkor is, ha nem is érezné, hanem csak úgy tenne, mint akinek van. Egy hatalmasnak semmi szüksége nincs a nyomorultak felebaráti szeretetére. Mindenesetre – a társadalmi törvények korrekciójának hatása alatt – úgy csinál, mintha szüksége lenne rájuk. A többinek viszont hatalmas szüksége van arra, hogy az Elsők viselkedésén látsszon, hogy van bennük felebaráti szeretet. Így aztán a helyzet reménytelenül aszimmetrikus.

Alakuló pártocskák, ha valami nagyon tetszetőset és az alapösztönök miatt könnyen elfogadhatót akarnak mondani, akkor a nyomorultak felkarolásával kezdik. Az alapítványok többsége a testi és lelki sérültek segítését hirdeti és azt, hogy a szerény tehetségűek megokosodnak, ha hagynak magukon segíteni. Egy EGÉSZSÉG-párt már az induláskor megbukna. Az egészséget mint alapelvet nagyon nehéz volna elfogadtatni.

A felebaráti szeretet nem az egyenlőség, hanem a különbségtevés legjobb eszköze. Úgy is lehet mondani, hogy a felebaráti szeretet a leghierarchikusabb életérzés, amit ember valaha, eredendően kínos kiszolgáltatottságában, kitalált. Ezért állítják magukról a lépcsők alján lévők meggyőződéssel, hogy bennük a felebaráti szeretet nagy adagban fordul elő – hiszen másuk nincs is –, ennélfogva elvárják, hogy az Elsőkben is legyen. Azokban viszont, sajnos nincsen. A legnagyobb baj az, hogy irántuk nincsen. Ezért az Elsőknek a saját felebaráti szeretetük nem jelent problémát. Ami nekik problémát jelent, az a saját narcizmusuk „eldolgozása”.

Az Első legjobban saját magát csodálja minden tükörben. Narcizmusa együtt nő a hatalmával. Az önszerelem csúf dolog, a Narcizmus viszont kétségtelenül önszerelem. A szégyentől való szabadulás egyetlen módon lehetséges: a narcizmust ki kell terjeszteni, és be kell emelni saját narcizmusukba a többieket. Ez a mindenkori Elsőknek úgy sikerül, hogy a többiek felebaráti szeretetét magukra fordítják, és úgy tesznek, mintha ez a beemelés számukra áldozat lenne, és nem elfogadók volnának, hanem adakozók.

A többiek felebaráti szeretetét (most már első személyben) a következő hazugságokkal lehet kifizetni:

Az állítások folyományai a következők – szabad előadásban az Első részéről: „Egymást is szeressétek, mondom, de ezt nem teszitek… Állítom, hogy minél jobban szeretitek egymást, annál jobban a felebarátotok vagyok, és ezt tudjátok, hogy számotokra nem közömbös. Nyugodtan mondhatom, hogy egymást szeressétek, mert ezt úgysem tudjátok megtenni. Sőt, minél jobban úgy gondoljátok, hogy én vagyok az igazi felebarát, annál jobban nem szeretitek majd egymást. Minél jobban nem szeretitek egymást, annál jobban elhiszitek, hogy én szeretnélek benneteket, de mivel ti nem szeretitek egymást, ezért én csalatkozom az én szeretetemben. Ezért aztán csúfak vagytok az én szememben, és nem kaptok semmit. Takarodjatok! Helyes, mondom néha. Nekem az összes felebaráti szeretetre szükségem van, az a felebarátság, amelyet egymásra pazaroltok, nekem veszteség. Ezért ti hamarosan és kimondottan utálni fogjátok egymást, és egymással vetélkedve le is tapossátok egymást, énrám hivatkozva, és amikor megkérdezem tőletek, hogy miért nem vagytok egymásnak jó felebarátai, akkor még bűntudatotok is lesz, de ettől megint csak egymásra lesztek mérgesek. Utálkozástok egymás iránt így lesz az én tiszta Narcizmusom ragyogó tüköré. Milyen tökéletes vagyok a felebaráti szeretetben és a megbocsátásban! Most már még inkább önzetlennek látszom.. El fogom simítani az ellenségességeket a saját érdeketekben. Én vagyok a tökéletes felebaráti Én vagyok a tökéletes elsimító!”

Tedd magad zsarolhatóvá!

A beosztott akkor érezheti magát az Elsőtől biztonságban, ha az tud róla valamit, amivel (ha akarná) zsarolhatná. A zsarolhatóság alapja lesz az intim viszonynak az Első és többi között. Mivel az Első mindent tud és mindent lát, pontosan kiválaszthatja, hogy mi lehetne a zsarolás tárgya. A viszony reménytelenül aszimmetrikus, ugyanis, amivel az Első zsarolhatná a Többit, azzal a Többi nem zsarolhatja az Elsőt. Amikor a zsarolhatóság állapota a maga aszimmetrikus formájában létrejött, akkor kialakul az egyensúly.

„Én tudom rólatok, hogy tudjátok, hogy eltűröm” – viselkedi az Első.

„Mivel nem viszed túlzásba, ezért eltűröm” – szuggerálja az Első.

Így alakul ki a kölcsönös függés zárt körének érzékeny szabályozása anélkül, hogy a Többinek legcsekélyebb kilátása lenne a viszontzsarolásra. Sőt! Mindaddig, amíg nem áll elő olyan helyzet, hogy valóban zsarolni kell vagy zsaroltatva lenni, addig béke van. Zsarolni ugyanis nem erkölcsös dolog, de úgy tenni, mintha szóba sem jöhetne, ugyanolyan erkölcstelen. Ezenfelül mindenki sejti, hogy zsaroltatva lenni nem erkölcstelen, azonban: erkölcstelen dolgok miatt valakit zsarolni (mondjuk egy magasabb cél érdekében) az Első erkölcsi kötelességei közé tartozik.

Éppen ezért a „nem zsarolás” tárgya legtöbbször a magánélet szférájából való, és valamelyik alapösztönnel vagy annak megsértésével kapcsolatos. Itt van pl. megint a szexualitás.

„Megtűrtek – fejezi ki az Első a begyakorolt türelmességgel – buzi vagy leszbikus léted ellenére, vagy mert állandó infantilizmusodban rendszeresen incesztus viszonyokba esel a saját feleséged kárára, és rossz nőket cipelsz a hivatali helyiségekbe, ami nekem nem megengedett (fogd vissza magad!). Elnézem, hogy házasságon kívüli gyermekeid vannak, akikkel nem törődsz (ne csinálj többet!).”

A másik szféra a szociális: „elnézem, hogy iszol, természetesen tudom, hogy kiütöd magad, de úgy teszek (amíg nem vagy „csontrészeg” a műtőben), mintha ez a dolog nem zavarna, és nem kellene szoronganom amiatt, hogy egyszer csak bent hagysz egy műszert a beteg basában, ennek ellenére mint jó szakemberről nyilatkozom rólad, akinek ugyebár vannak gyengéi, mint tudjuk. Soha nem teszem szóvá, hogy úgy, ahogy vagy, undorító vagy, de a „nem zsarolással” rá kényszerítelek, hogy mindent megtegyél nekem, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy „részeges vagy”. Ahogy kimondom, kirúgtalak. De nem mondom ki, mert az fenyegetés lenne, és erre te azt állítanád, hogy persze… én is iszom. Amíg ki nem mondom, az a szükséges „nem zsarolás” egy magasabb cél érdekében.

„Elnézem, hogy rossz társaságokba jársz politizálni, és ellenzékiekkel meg mindenféle kétes egzisztenciákkal találkozol. Nem tudom, hogy miről van szó, de biztos vagyok benne, hogy amiről köztetek szó van, az veszélyes. Mindent tudok azokról is, akikkel szövetségben vagy. Nem ildomos a rendszer ellen beszélni. Bármikor elvitethetnélek (mert ez kötelességem volna), de nem teszem, mert világnézeti dolgok miatt nem zsarolhatlak. De úgy teszek, mint aki tudja, hogy ott mi folyik. Ezért megkérdezem néha, hogy miről van szó voltaképpen. Erre te hazudsz. Én tudom, hogy tudod, hogy bármikor zsarolhatnálak. Te engem nem tudsz zsarolni azzal, hogy érdeklődést mutatok (vagy a csatlakozás vágyát), mert én azt állítom mint igazságot, ha majd a hűségem miatt zsarolni kényszerülök, hogy én kérdeztem, mi folyik ott, de te hazudtál. Így engem felmentesz.”

Amíg a nem zsarolás zavartalanul folyik, az Első fedve van. Minden olyan estben, amikor a zsarolás kiderül, az Első tekintélye romlik, mert bűnt követ el.

A Második és a többi tehát az optimális „nem zsarolhatóság” állapotában van a legnagyobb biztonságban, és ezzel egyben az Elsőre kényszeríti az állandó figyelmességet és elnézést. Az Első csak egyetlen dologgal volna zsarolható, és ez az idő.

Időcsapda

Az Elsők legnagyobb ellenfele az idő. Félelmetes sebességgel indul meg velük a hivatalba lépés után azonnal. A beosztottaknak nincsen más lehetőségük az Elsők kontroll alatt tartására, mint az idő. Ezt ösztönösen megérzik. A diszkomfort egyik korai jele az, ha a beosztottak lelassulnak. Lázas szorgalommal dolgoznak látszólag, de igazából semmi nem készül el időre. Minél inkább siettetné az Első a dolgok folyását, azok egyre inkább nem haladnak. Ez a „slow down” legtöbbször a minőséghez ragaszkodás álarcában történik: „még nem egészen jó, így nem merem kiadni a kezemből”, mondja a Harmadik, Negyedik stb. „Vannak bizonyos technikai zavarok” állítják máskor és segítséget kérnek ennek megoldására. Az Első kénytelen segíteni és kénytelen engedni. Soha nem mondhatja ugyanis, hogy „hagyd a fenébe, nincsen értelme”, ezzel magáról is lemondana. Nem tudtam kihúzni belőle, gondolhatja az Első, egyebet nem tud tenni. Újabb és újabb határidőket módosít, és újabb halasztásokat szenved el. A beosztottak tudják, hogy a végtelenségig elhúzott teljesítések előtt nem lehet őket kirúgni, ezért reménytelenül szorgalmasnak látszanak. Erejüket megfeszítve úgy kell tenniük, mintha a teljesítés a legfontosabb életcéljuk lenne. Ezzel sérthetetlenek maradnak. Az Elsőnek szüksége van a léte igazolására. Végül is az Ő ideje fogy gyorsabban. Azok a beosztottak, akik megérzik az utolsó cseppet, ez előtt is átadhatják a kívánt munkát. A nagy nehezen kiszorított teljesítmény is teljesítmény. Közben az Első ideje félelmetesen fogy. A lassúság zavarokhoz vezet. A halhatatlanság veszélybe kerül, egyre több agresszióra van szükség ahhoz, hogy valami elkészüljön, és ami készen van, az sem tökéletes. Az időzavar megszünteti a látszat demokráciát. Kijönnek az Első jellemhibái. Lesznek olyanok, akik mindig pellengéren állnak, mert sok időt rabolnak el, és lesznek olyanok, akik ezeket a szidalmakat kihasználják. A cinkos idő az ösztönös lassítással így válik végzetessé az Elsők számára a hivatali hatalom megszerzésének pillanatában.

A tanácsadásvétel

Az önállótlanság bizonyításának legjobb módszere a tanácskérés (l. a Harmadikról szóló fejezetet). A tanácskérés állandó kellemes visszajelentés az Elsők számára. Csak annak az egyébként hímneműnek van esélye arra, hogy maradhasson, vagy előre is menjen, aki minden vonatkozásban be tudja mulatni a kiszolgáltatottság és gyermeki (női) önállótlanság gesztusait. Ezek fontos adottságok, amelyek legtöbbször családiasak, bár szívós gyakorlással, megfelelő iskolai háttér birtokában meg lehet őket szerezni. A függőség bemutatásában jeles Harmadik és a többiek akkor számíthatnak hosszú ideig tartó elnézésre, ha önállótlanságukat folyamatosan bizonyítják.

A tanácskérés az Elsőben azt a benyomást erősíti meg, hogy semmi nem történik az ő tudta nélkül (kis gonosz túlzással: ami a tudta nélkül történik, az olyan, mintha meg sem történt volna, vagy ellene történt volna). A tanácskérés tárgya csaknem lényegtelen. Az önállótlanságban igazán gyakorlott beosztottak, különösen azok, akiknek genetikus adottságaik a gyermeki önállótlanság bemutatására kiválóak, a szakmai kérdések fogyatkozása esetén a magánszférára térnek át. Tanácsot adni tulajdonképpen nem valami jó dolog, mert ez a tanácsadót is kiszolgáltatja, viszont állandóan azt érezni, hogy tanácsaink nélkül a dolgok megállnának, az nagyon kellemes. A magánélet területén adott tanácsokkal pl. az Elsők látszólag beléphetnek a Harmadik és a többi életébe, anélkül, hogy azok észrevennék. Ennek mértéke azonban alapvetően nem tőlük függ, hanem attól, hogy kérnek-e tőlük tanácsot vagy nem. Ha kérnek, akkor az Elsők számára ez jutalmazó, ezen felül azonban a tanácsadónak – ha betart bizonyos szabályokat – túl nagy felelősséget nem jelent.

Az Elsők ugyanis nagyon vigyáznak ami, hogy ne adjanak olyan tanácsot, amely megfogadható. Ezt mind a két fél tudja. A beosztottak azzal ejtik rabul az Elsőt, hogy úgy tesznek, mintha komolyan várnák a tanácsait (első játékszabály: ne feledd kikérni az Első véleményét, ha tudod, hogy egyezik a tiéddel). Az Első nagyon vigyáz arra, hogy általánosságokban maradjon (második játékszabály az Első szempontjából: ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz). Tervszerűen túlzásba vitt tanácskéréssel tehát előidézhető némi diszkomfort. Látjuk azonban, hogy az Első védőmechanizmusai nagyon erősek, tartós vértolulást állandó tanácskéréssel sem lehet kiváltani, mert ha a jutalmazó önállótlanság gesztusai nem érintik meg, akkor az Első a tanácsadásból kimenekül.

A megbocsátásokról

Egy gyengébbnek könnyűszerrel meg lehet bocsátani, mert az teljesen veszélytelen és ösztönös dolog. Ez a viszony a felnőtt és a beteg gyermek viszonyára emlékeztet, a kiszolgáltatottat könnyű vezetni. Ezzel szemben a megbocsátás egy erősebbnek komoly ösztönlemondást igényel, amelyet nem minden Első gyakorol. Egy olyannak megbocsátani, aki erősebb, a nagy feladatok közé tartozik. Viszont nem lehetetlen. A megbocsátást ez esetben a nyilvánosság előtt kell gyakorolni, mert közüggyé válik.

Emiatt viszont rejtett retorziókra számíthat. Nem fogadott el egy olyan gesztust, amelyet ritkasága tenne értékessé.

Láttuk, hogy a Másodikkal való (el)bánásban elegendő volt bizonyos társadalmi-biológiai ismereteket felhasználni, amelyek szervesen illeszkednek emberi magatartásmintákhoz. Az Elsővel kapcsolatban ezeknek az ismereteknek egy magasabb fokra juttatására van szükség. Egy emelkedett dimenzióra, amely eszmei jellegű és megfoghatatlan. A bizonyítékok nélküli tudások világa az Elsők világa.

A jó Első nőies

A jó Első nem Atya, hanem Anya, akit nők határoznak meg (úgymint barátnők, húgok és nővérek). A nőies Első a nem nőnemű beosztottaktól is csak nőies mintát fogad el. Az Első nem azonnal válik rossz anyává, hanem szépen fokozatosan. Gyorsabban történik mindez, ha türelmetlenség, időzavar vagy indulatok hatása alatt elfelejti a női mintát. Ezzel együtt a tekintélye csökken, mert híre megy, hogy a neki kiszolgáltatottakról nem gondoskodik kellőképpen, és egyszer csak olyanok sodródnak hozzá, akik nem kijelölt utódok, és nem mint anyát akarják definiálni. Mellérendelt viszonyok jönnek létre és pajtáskodások. Ez a nyitánya a nőuralom megerősödésének.

A belső nők azok, akik a befolyásért folytatott harcban megtakaríthatják női mivoltukat, és lehetnek szoknyás férfiak a nadrágosak között, hiszen a férfiaknál sokkal jobb társalkodók. A férfiak pozitív alkalmazkodása az ilyen helyzetekhez az, hogy szintén elcserélik a nemüket, mert semmi előnnyel nem jár számukra, hogy nem nők. Előbb-utóbb a „pajtáskodó” Első mellett előnyös női tulajdonságokat vesznek fel. Ezeket a tulajdonságokat a többségben lévő nők egyetértéssel jutalmazzák.

A jó Első kiszolgáltatottsága a környezetében lévő nőknek a boldog függés állapota.

Mivel a jó Első elsősorban jól nevelt, és mivel a jólneveltség a férfiminták felfüggesztését jelenti, továbbá a hímeket mindenütt a világon folytonosan nők határozzák meg, a legjobban neveltekből lesznek a legElsők. Az Első – ismert okok miatt – csak otthon Második. A házasság általában egyenlő a szexualitásról való lemondással, és a puritánok házasságon kívül is lemondanak róla. Így jutnak saját feleségük felebaráti szeretetéhez. Az ilyen ösztönlemondás másoktól is ösztönlemondást kíván.

Az Első csak otthon nem a hírek célja, hanem a forrása. Az Első otthon mindenről beszámol, amit kifelejt, azt az Elsők felesége megtudja a nők láthatatlan hálózatán keresztül. Az Elsők felesége minden lényeges dologról tud. Egyértelmű gesztusokkal meghatározza a beosztottak értékét, nem a hasznosságuk, hanem a veszélytelenségük foka alapján. Ezenkívül kidolgozza azokat a viselkedési mintákat, amelyeket az Elsőnek a beosztottakkal való érintkezés során be kell tartania, A feleség csak akkor tölti be hibátlanul a felebarát szerepét, ha az Első engedelmes, és minden Első engedelmes, mert különben Második lenne és nem Első. Az engedelmességet pedig csak ösztönlemondással lehet fenntartani. Az ösztönökről való lemondás („nem akarok otthon atya lenni, segíts nekem ebben”) bőségesen megjutalmazza magát másutt. Több hatalom lehetősége nyílik meg a házán kívül. Hogy a hatalomban vagy az elkerülhetetlen túlkapásokban meddig lehet elmenni, azt is az asszonyok határozzák meg.

Én mindig úgy képzeltem el a nőies munkamódszert alkalmazó Elsőket, hogy egyes tárgyalásokon, melyekre egyszerre legalább két nőt hívnak be, a ropogós teasütemény elfogyasztása után előveszik a könyvespolcról a hímzőrámát, és megkérdezik a barátnőket az öltés elbújtatásának módjáról, valamint egyéb nagy horderejű kérdések megtárgyalására is sort kerítenek, a hajfestékektől a mosószerekig. Mindaddig, amíg az Első „barátnő”, teljes mértékben feddhetetlen, jó hírét a barátnői biztosítják belül és kívül egyaránt. Elegendő azonban egyetlen valós vagy szimbolikus, nemhez kötött viselkedési minta bemutatása és azonnal az Első erkölcstelenségétől hangos a Hivatal. Erkölcstelenné a nőies Első csak akkor válik, ha a barátnői éberségét, akik, mint a Vesta-szüzek a tüzet, úgy őrzik a prüdériát, ki akarja játszani, vagy ha újabb hímzőrámát enged be a teadélutánokra.

Az irracionálisan buta demokratikus megnyilvánulások többségét a jól nevelt férfi Elsők képesek felmutatni. A női Elsők egyébként gyakran kijelentik, hogy nem szeretnek nőkkel dolgozni. Valamikor ugyanezt állították a férfi Elsők is, de mostanra az amerikai minta a vélekedést, legalábbis a felszínen, megváltoztatta. Közszolgálatokban a nőknek tett gesztusok mögött a szavazatok megszerzésének reménye áll. A mindenáron imponálás néha szembetűnő olcsósághoz vezet. Ennek egyik formája az a szereplésben megnyilvánuló vonás, amelyet a következőképpen lehet jellemezni: közérthetően alacsony színvonalú.

Cave feminam

Az az Első, aki nincsen kiszolgáltatva a saját feleségének, vagy, ha nincsen neki, akkor az egyetlen – definícióm alkalmas – nőnek, soha nem lesz sikeres. A poligámia a sikertelenség bölcsője. Ennek az a magyarázata, hogy többféle – egymásnak ellentmondó – női elvárást nem lehet kielégíteni. Az igyekezet, hogy ez sikerüljön, kóros becsvágyhoz és következetlenséghez vezet. Az Első, aki Közép-Európában elhagyja a feleségét, nem egyszerűen nőtlen, hanem az az elhagyott, aki elszakadt az elfogadott és kívánatos női definícióktól, és nem a nők, hanem a női mintáknak megfelelő férfi kollégái fogják diszkvalifikálni. A minta vesztését az Első környezetében lévő nők azonnal megérzik. Megértést játszanak, de alapvetően rosszallják az egészet. A munkahelyen a viselkedés érdekes fordulatot vesz: a nők nem támogatják többet az Elsőt azzal, hogy úgy csinálnak, mintha nem volnának nők, hanem nőiesen kezdenek viselkedni az. Első jelenlétében. Erre bekövetkezik az egész csoport általános definíció-zavara. Szétesés indul meg és polgárbosszantó ildomtalanságok. A teljesítmények pedig napról napra csökkennek.

„Transzvesztiták helyszűkében”

Megdöbbentő, hogy szellemi műhelyekben (mindenféle kiadó- és menedzselő hivatalok, egészségügyi intézmények, kutatóintézetek stb.) hány lányos férfi riszálja magát. Külsejüket azonban, viselkedésükkel ellentétben, szándékosan „durvítják” mindenféle szőrök növesztésével. Hja kérem, az ember úgy védekezik, ahogyan tud. A marcona külső azonban gyenge álca, mert ülőrészük idővel kikerekedik, kezük elvékonyodik, soha nem teljesülhető ambícióik miatt vegetatív zavaraik lesznek. Szagoltak már ilyen hivatalokat? Ez a szag az ambíció illóanyaga, amely az ülőpárnányi felületeket jelöli. A telepes fajta hivatalnokként csodálatos szívóssággal tud a helyén megmaradni.

A központi intézetek tele vannak továbbszolgálóval. Ugyanúgy, ahogy a nők életkorát nem illik kérdezni, a férfi továbbszolgálók életkora után sem illik érdeklődni. Ez ugyanis paranoiás reakciókat váltana ki. A női mintákkal való megbékélés jele az önfiatalítás. Ez abból is látszik, hogy a férfi beosztottak 50 éves korukhoz közeledve gyűrt farmerbe préselik magukat, és nem látszanak boldogtalannak. Ezek a gömbölydedek megdöbbentően szívósak tudnak lenni, ha az ülőpárna megvédéséről van szó. A párnákhoz tartozik, mint képes hely, az összes szellemi terület, melyeknek nincsen jól látható határa. Egy idegen vagy egy frissen belépő számára csak évek múlva derül ki az, hogy a láthatatlan határok merre húzódnak. A be nem avatottak nem is vesznek észre semmit.

Egy zárt közösség hierarchiája azzal is jellemezhető, hogy a benne dolgozók mekkora területet (helyet) tudnak foglalni maguknak. A belépő a lépcső alján annak is örülhet, ha egy öltözőszekrénye van, amely kezdetben nem zárható. Az emelkedést a zárható fiók jelenti, és szépreményű az, akinek már több zárható fiókja van, vagy egy asztala. Az íróasztal a következő fokozat. A hierarchia csúcsán azok állnak, akiknek saját szobájuk van, és ezáltal a többiektől elkülönülhetnek. A személyes tárgyak munkahelyekre cipelésének jelei a minden zugban felállított szekrények és tartályok, amelyek mindig az intézetek hanyatlását jelzik. A prosperitás jele ezzel szemben az üres folyosó. Az üres folyosó azt jelenti, hogy amögött még van bőven hely. Amikor a folyosó megtelik műszerekkel, amelyeket általában nem használnak, akkor a becsvágy túlnőtte a rendelkezésére álló teret. A proxémiai feszültség minden Elsőből, amikor hatalomra jut, átalakítások megtervezése formájában tör ki. Kicsi zugokból még kisebbek képződnek, amelyekben nem fér el a magánszemét. Éppen ezért a magánszemetet kiviszik a folyosókra. Mivel a folyosók megtelnek, újabb helyszűke keletkezik. Az ilyen körfolyamatot semmilyen anyagi szigorítással, rendszabállyal, ellenőrrel nem lehet fékezni. Makacs szabályszerűséggel működik, mint a biológiai folyamatok.

A láthatatlan határok okozzák, hogy a szűkös műhelyekben dolgozók egymásra mindig féltékenyek (ellopják a gondolatomat, az ötletemet, a támogatómat, pályázatom témáját, ösztöndíj-jogosultságomat stb.). Szóval mindig valami egészen rosszul definiálható, merőben szellemi dolgot, amellyel rajtuk kívül a kutya sem törődik.

Az Elsők átalakítási mániája a hivatali hatalom megszerzése után jelentős működészavart okoz. A beosztottak akkor viselkednek pozitív módon, ha nem zsörtölődnek emiatt, hanem teljes lelkesedéssel vesznek részt a tervekben, melyek szokványos célja ablakok befalazása, falak áttörése, helyiségek méregdrága burkolása, vezetékek falból való kihúzása, stb. melyek miatt nem lehet azt csinálni, amit korábban szokás volt. Az átalakítások során az Elsők hamar elveszítik érdeklődésüket, és belefáradnak. A fáradság időszakában megkezdhető az óvatos visszaalakítás.

Tisztségeket gyűjt

Minden Elsőre jellemző, hogy egyetlen tisztséget sem képes visszautasítani. Ezt tudják róla azok, akik a tisztségeket, adják. Minél több tisztsége van valamelyik Elsőnek, annál kevesebb ideje marad arra, hogy bármit tegyen, és a nem teljesíthető tisztségek miatt időzavarokat él meg. Ennek ellenére továbbra is úgy lesz, mintha mindenről tudna, és ez azt a benyomást kelti, hogy tőle haladnak dolgok. Nem tartom valószínűnek, hogy fáradt pillanataiban eszébe juthat, hogy nem mindenható. Az Első tehát, annak ellenére, hogy a hivatalba lépés után már nem fejlődik, folytonosan előremegy.

Minél jobban körvonalazódnak a hűség ismérvei odakint, annál jobban szűkül a tisztségekre alkalmasok köre idebent. Ez annak alapján is lemérhető, hogy a zavaros és egymást átfedő, legtöbbször azonban mondvacsinált „ügyeket” tárgyaló bizottságokban mindig ugyanazok ülnek. A biológiai folyamatok biztonságával működő rekurziós jelenség zajlik a szemünk előtt: mivel mindig ugyanazok ülnek a bizottságokban, a többiek egyre kevésbé hisznek. Mivel a többiek egyre kevésbé hisznek, nem kerülhetnek a bizottságokba, mert bizalmatlanok. A gondolatmenet a következő:

Mikor az Első már minden olyan területen, amikhez nincsen köze, valódi és névleges tisztségeket szerzett, akkor már nem kell tartani attól, hogy ezeken a területeken bármit is észrevesz. A beosztottak dolga, hogy lelkesen tapsoljanak a felkérések hírére. Különösen hasznosak ebből a szempontból az ún. apapótló hivatalok, amelyekkel kapcsolatban az Első tudja, hogy beiktatása az első és utolsó alkalom, amikor a kinevezőkkel, rendszerint néhány „rangon aluli” hivatalnokkal találkozik. Egyébként csak onnan tudja, hogy még mindig ő az Elnök, Titkár, Bizottsági tag, Témareferens, Szerkesztőségi ülnök, X.Y. Tanács tagja, Felügyelőbizottsági szakértő stb., amikor a csekken küldött honoráriumot, tiszteletdíjat, utazási költséget, napidíjat a titkárnője felveszi. A választott tisztségekben aztán egyre kevesebbet törődik azokkal, akik választották, és egyre kevésbé érdekli, hogy döntései mögött állnak-e személyi érdekek vagy sem. Választásnak hívjuk a testületek azon lojalitását, amely a motoros agykéreg, a karfonat és a vállövi izomzat rövid ideig tartó működésében nyilvánul meg, míg a központi idegrendszer, különösképpen a frontális és temporális lebeny fontosabb részei az aktív gátlás állapotában maradnak. Jól beterjesztett Elsőt még egyetlen testületben sem láttam leszavazni, pedig már megéltem egy-két fordulatot. Az Elsők altruizmusa kb. egy éven belül önzésbe csap át, és a hivatali ember magánemberré válik, az összes szükséges manírrel és pótszerekkel.

Ettől a pillanattól kezdve a Másodiknak és a többieknek nem kell törődniük többet a bizottságok hatalmával. Meg kell kérdezni azt az adminisztrátort, aki az Elsővel kapcsolatban van, hogy mi a teendő. Ő majd mindent elintéz.

A minták szomorúsága

Nem vagyok kultúrtörténész, csak lelkes szomszédoló. Éppen ezért azt gondolom, hogy a jelenkori magyar Elsők mintái túlnyomórészt a múlt század végéről, az Osztrák-Magyar Monarchiából származnak. Nem a német tradícióból, amelyet, engedve az aktuális jelszavak homloklebenyirtó hatásának, még jeles elöljáróink is szidni szoktak szigoráért, embertelenségéért, hidegségéért, a „porosz modort”, a katonás alá- és fölérendeltséget, a militáns szellemet emlegetve. Sajnos nem! Lassacskán eljuthatnánk oda, hogy a porosz modor idézése egy kicsit hízelgő is legyen, többek között puritánsága és gyakorlatiassága miatt.

A „porosz” tantervek az orvosoktatásban, amely egészen szűk szellemi terület, majdnem 100 évig tartották magukat. A Virchow által is utált porosz egyetem (amelyet az átörökített tudatlanság következtében gyakran összekötnek a nevével), a múlt század végén az első két tanévben előbb felcsereket képzett az orvosi egyetemeken („háború mindig lehet"), csak azután kezdte az orvostanoncokat „tudománnyal”, úgymint anatómia, gyógyszertan, szülészeti műtéttan, tömni. Így jó régen kitalálta a „kompetencia-szemléletű oktatást”.

Az. Elsők és a Magas Hivatalok viselkedésének mintája nem a porosz hagyományból ered, hanem történelmi szomszédunktól való, a féltékeny, kicsinyes és akkor még negédes, Fledermaus hangulatú Bécsből. Egymás személyes jó ismerete, a jó ember hűséges polgárokat elringató képzete, a majdnem tökfejek tűrése, aztán kiválasztása a mindenek fölé helyezett Hivatalra, sok szájalással biztosnak jósolt prosperitás ígéretével, ugyanonnan származik.

Szegény, korán deresedő Semmelweis állandóan ütközni kényszerült a hagyományos ravaszokkal. Indulatai, amelyek igazak voltak és tiszteletre méltók, gátolták abban, hogy még egy lépést tegyen, és igazi felfedező legyen belőle. Tengelyt akasztott Zipfellel, aki csekély tehetségű volt és lopós, összeugrott Braunnal, aki elszánt volt és nem nagyon okos. Az óvatos Spaeth tanár viszont egészen addig hallgatott a vérmes és rettenetes munkabírású magyar szülészmesterről, amíg saját hírét meg nem alapozta. Akkor azután felmászott szegény Ignác vállára, és ezzel nem is járt rosszul. Még 1882-ben is ott ült a karban – lajbit verő pofaszakállával – Billroth, Kundrat, Langer és Meynert mellett. Spaeth idevaló lenne, minden kari tanács azonnal beválasztaná.

Semmelweis elég okos volt ugyan, ezenkívül kitűnő megfigyelő, de abban az iskolában szörnyen rossz modorú. Talán ez volt a fő baj vele és nem a tehetsége, amelyet éppen modora miatt vontak kétségbe a pofaszakállasok. Ha a korabeli nőknek Bécsben akkora hatalmuk lett volna, mint a mostaniaknak, akkor jobban járhatott volna. Még úgy sem valószínű azonban, hogy katedrára segítették volna, mivel veszekedős volt, és általában férfiakat támadott meg a nők védelmében, de nem azoknak a nőknek a védelmében, akik a megtámadott férfiakat védték. Azok a nők ugyanis nem mentek a szegénykórházakba szülni.

A segítségre szoruló segítők

A segítőfoglalkozásúak, mondja Schmiedbauer, meg vannak győződve arról, hogy hivatásuk minden lehetséges hivatás felett áll. Fontosságukat a segítés ténye napról napra bizonyítja, a nem segítőfoglalkozásúakat lenézik, majd megvetik, sőt ki is kelnek az emberi önzés ellen, abból a téves elképzelésből kiindulva, hogy többek azoknál, akik rajuk szorulnak, és mindenki rájuk szorul egyszer. A segítőnek sokáig nem is jut eszébe, hogy olyan valaki létezhet, aki azt mondja, hogy „menjen maga a fenébe, engem ne segítsen”. Ha hasonló előfordul néhanapján, akkor a segítő transzcendentális tulajdonságokat vesz elő, és azt állítja, hogy megbocsát azoknak, akik saját maguk ellen cselekszenek, és egyszersmind meggyőződik arról, hogy még többnek kellene segítenie, mert ez hivatás és nem munka. Ezen nincs mit magyarázni. Egy európai nagyváros jezsuita templomában láttam egy táblaképen, hogy a nyakában bárányt cipelő pásztor példájára egy jezsuita páter felmagasztosult arccal egy éjfekete négert cipelt a nyakában, ugyanolyan mozdulattal, mintha oktalan, a nyájtól elbitangolt barom lett volna. A néger arca nem fejezett ki semmit. Sötét is volt akkoriban Európában, néger is csak kevés járhatott errefelé, amelyik meg járt, az úgy nézhetett ki, mint ahogyan festve volt. Az oktalanokat, legyen az birka vagy néger, nem szokás kérdezni, tudják-e, hogy minden cipelés csakis az érdekükben történik.

Danse macabre

Az egész főirányú orvostudomány, főként a belgyógyászat, de az ideggyógyászat is az osztrák patológiából nőtt ki. Ha jól meggondolom, a kifejezés nem is jó. A patológia megtűrte a klinikai tudományokat, de nem kétséges, hogy nem az utóbbiaké volt az elsőbbség. A szomszédoknál (meg minálunk is) még mindig megmaradt a szokás, hogy patológusok kapjanak kórházi ágyakat vagy klinikai tanszékeket, hogy „legyen ágyuk a laboratóriumhoz”. Az orvosi ismeretek forrása a patológia volt. Ez volt a tudományok bővülő tárháza, a tünettan és okság összekapcsolása, a sejtbiológia forradalmának megindítója, maga a „rend”, a „biztos alap”, másrészről viszont a megdönthetetlen Végső Bizonyíték, a minden kiderül fenyegetése, a Fatalizmus melegágya.

A patológia vallásos cinkosságában orvosgenerációk nőttek fel, a nagy mintaadók: Rokitansky, Heschl, a grazi és 1882-ben bécsivé lett Kundrat életrajzát és életművét tanulmányozva. A morfológia a szövetek szerkezetében visszafelé csodálta a működés lehetőségét, amikor az a működés már régen megszűnt. A szerkezet és működés eggyé vált. Egyszerű kibernetikai okoskodáson túl nem nagyon jutottak a magyarázók, pedig az élettan igen gyorsan fejlődött. Erről győz meg a bécsi Ludwig professzor könyve 1861-ből. René du Bois-Reimond berlini élettankönyve olvasásakor az a benyomásunk támadhat, hogy 1910 óta nem sok alapvetően újat lehetett az emberi fiziológiában felfedezni. A szerkezettel és a működéssel foglalkozók ismeretanyaga azonban egyre inkább elvált egymástól, bár mindegyik a másik felfedezéseire apellált, ha valamit bizonyítani óhajtott. A Monarchiában a patológia elsődlegességét maguk a fiziológusok sem vonták soha kétségbe. Számukra is az organikus alap volt a végső bizonyíték.

Az individuum halandósága, amely az orvos mindennapi kellemetlen élménye, a patológia halhatatlanságában felmagasztosult. Az oknyomozás és a visszavezetés („Zurückführen”) volt hivatva megerősíteni az orvosokat saját ítéletük helyességéljen és elkerülhetetlen hibáknál a „mi lett volna, ha…?” kérdés feltevésének jogosságában. A halál is talált magának szerkezetet, amely éppen olyan tökéletesen működött, mint a születés. A patológus ezen az alapon a romlás tökéletességét csodálta. Némelyik, és azok is csak nagyon csöndben. Ugyanis csodálhatta volna, ha ez nem lett volna eretnek gondolat. Nem emlékszem, hogy olvastam volna valamelyik patológustól annak a gyanúnak a megfogalmazását, hogy ha teremtés van, akkor az „beépített hibával” dolgozik. Hogy ettől a gyanútól szabaduljon, a romlást összemosta az egészséggel, de nem vallotta be, hogy ezzel elismeri a beépített hiba lehetőségét.

Szinte megdöbbentő, hogy az előtáncosoknak milyen gyakran van igazuk, amikor a jövő történeteit kell eltalálni. Szerintem a danse macabre egyik tudományos válfaja a „prognosztikai vizsgálat”. Ez is a patológia egyik terméke, melynek természetes alapja az a tény, hogy minden elromlik egyszer, és a romlás törvényei a végállapot ismerete alapján felfedezhetők. A jó prognózis titka tehát az a magatartás, amelyik a dolgokat következetesen mindig csak visszafelé nézi.

Néhány ritka madár távlatából (pl. fehér holló) az embernek az a benyomása támadhat, hogy az élet a múlt század végének tudományában nem volt értékesebb az elmúlásnál, sőt, a legközepebb Európa kultúrtörténetének gátlástalan megőrzői, pl. Arthur Schnitzler, egy bécsi orvos-író, akinek az apja Magyarországról származó laringológus (gégész) volt, a századforduló szellemi elitjének életét a haláltánccal azonosították. Novelláiban alig marad valaki életben, de a megmaradók minduntalan lelkiismeretfurdalást éreznek. A megszemélyesített Halál mint egy pedáns Mester áll a boncasztal előtt, „aki” olyan valóságos, hogy az orvostanhallgatók néha viccet űznek belőle.

Távolabbra nem kell menni. Nem is olyan régen részt vettem direkt kelet-európaiaknak szervezett konferenciákon, amelyeken az előadásokban szereplő betegek mortalitása kb. 70%-os volt, és egyetlen előadás nem szólt a gyógyításról. Ez azt jelenti, hogy az előadók több mint fele a halállal foglalkozott és nem a beteggel. A kedvenc téma, amelyik minduntalan előkerült, az agyhalál megállapítása volt. Ha Hans Berger nem fedezte volna fel az agy elektromos hullámainak felvételét, az elektroencefalográfiát. akkora „tetszhalál” megállapításának módszerein a konferencia nem jutott volna túl. Természetesen ennek a témának is megszülettek a maguk nemében halhatatlan szakértői.

A nekrológokról

Ugyanaz a lelkesedés, amelyet az elmúlás szeretete táplált, felfedezhető volt a patológusok egymás közötti viszonyaiban is. Egymás agyának felboncolása nem tartozott a ritkaságok közé. A gondolatmenet alapja: a jó szerkezet jól működik. A zsenialitás, ha addig nem derült volna ki, a boncasztalon igazolható. Olyan szépen temetni, olyan szép nekrológokat írni egymásról, és olyan szépen beszélni holt anyagról ma sem tudnak máshol, csak a volt Monarchia területén. A nekrológírásban azért mi magyarok sem maradunk le. Ebben mesterművek születtek és születnek folyamatosan. Azon kell csodálkozni, hogy még nincsen olyan „kis kalauz”, amely tankönyvszerűen leírja a különböző alkalmakra, személyekre alkalmazható legjobb nekrológmintákat. Ezt mindenesetre úgy tekintem, mint a szépirodalom egyik elhanyagolt területét, amely kincseket hordoz, és nem is kell mélyre ásni érte.

Könnyedén el tudok képzelni egy olyan, takaros haszonnal eladható könyvet, amelyben elsősorban a nekrológok szerzőinek tudományos elemzése történik meg. Ebben a nekrológokat kellene tekinteni a nekrológszerzők pályája csúcspontjának, hiszen azok is. A mintaadó (az előd vagy az adoptált nagyapa) „feldolgozása” saját szempont szerint, amelyet az életében sohasem engedett volna meg, a mintaadó átalakítása úgy, ahogy lehet, ahogy szabad és ahogy az aktuális politikai hangulatnak megfelelően kívánatos, valamint a túlélő öröme teszik a nekrológot a legmagasabb helyre a szakmai írásművek között.

Érdekes módon nőtt ki ebből a nekrológon művelt nemzedékből a puritán tudós típusa, akit „megbecsülés övez”, az elvonult kisfogyasztású professzor, aki, azonkívül, hogy a tudományának árt, nem árt a légynek sem. A puritán később Cajal ábrázolásában az áldozathozó típusává alakult, aki az egész környezetét képes feláldozni egy bizonyos szent cél érdekében, ezért megvon magától minden szórakozást, lemondásait erénynek tünteti fel. A közélettől lehetőség szerint távol tartja magát, még a házasságát is úgy intézi, hogy a legkevésbé zavarja, ezért, mint Cajal tanácsolja, „tiszta házilányt” vesz el, akit naivságban tart, tenném hozzá Berzsenyink után szabadon. Ennyit mondanék csak nagyon szégyenlősen a tudósok nemi életéről és mára feledésbe merült nemkívánatos közszerepléséről. Mert mostanában aztán, aki a csapból is nem folyik, az mintha nem is volna…

Néha megesik, hogy az Elsők közül néhány egészen váratlanul távozik el, szinte bejelentés nélkül, és így a nekrológírók, akiket készületlenül ér a haláleset, borzasztó bajba kerülnek. Miután felsorolták, hogy túl hosszú életében merre járt, és melyik társaságok tagja volt, kiderül: fogalmuk nincs, hogy „fontos dolgokról”, amelyeket mindenképpen a nevéhez szeretnének kötni, hogyan vélekedett. Azt a mimikrit, hogy az Elsőnek ne legyen véleménye, olyan tökéletessé lehet fejleszteni, hogy ez később a bölcsesség ismérve lesz. A saját vélemény okos elhallgatása az „erős egyéniség” pozitív vonásává lényegül. Ezt az átalakítást az utódok végzik el. Az ő dolguk végül is, és nem is nagyon kellemetlen.

A nekrológokban nem szokás az igazat és csakis az igazat írni. A korszerű füllentéseket bizonyos sémák szerint kell kimódolni, úgy, hogy a végén dicséret legyen belőlük. Ez a stílus pótolja a személyes információt. Olyan tulajdonságokat kell dicsérni, amelyek soha nem voltak az elhunyt sajátjai, amíg élt. De lehettek volna. A nekrológíró „becsempészheti” saját tulajdonságait az elhunytba. Ha pl. egy magát sokoldalúnak tartó utód ír nekrológot egy kétségtelenül sikeres, bár többek szerint szakbarbár Elődről, akkor legjobb, ha azzal kezdi, hogy az reneszánsz sokoldalúságával tűnt ki a kortársai közül. Ennek olvasásakor mindenki előtt nyilvánvaló lesz, hogy a nekrológ szerzője sokoldalú, de az Előd képtelen volt egy hármashangzatot leütni a zongorán, és sokat dicsért kézügyessége, mondjuk a szabadkézi rajzban, elmaradt a dicséretestől. Az utolsó szakaszból nem maradhat ki a példás szorgalom említése és az, hogy Ő volt gyermekei legjobb apja, szerető férj, egészen tömören: család, haza, emberiség stb. Egy szót sem szólni egyebekről, pl. arról, hogy mindezt mikor tudta tenni, ha megszállottságában az intézetében élt, ahol viszont minden napszakban annyit nyüzsgött, mintha legalább három lett volna belőle. Nem szabad félreismerni, hogy a nekrológ az utolsó gesztus idegenektől a család nőtagjainak és valamennyi nőnek, akiknek hasonló, még élő férjük van, és akik még csak most várják, hogy „rajongva szeretett hitves” legyen belőlük – szóban és utoljára.

Nem kétséges, hogy a két háború között az élettudományok a haláltánc dobogását jelentősen fékezték, ezután kialakult az eladásra szánt tudomány, ennek minden kiszolgáltatottságával, de a jellemek nem tudnak változni olyan hirtelen. A mostani professzorgárdáról a naponkénti borotválkozás sem tudja eltüntetni a pofaszakállt, és arcukról azt a büszke enerváltságot, amelyet a szerénység és a fontolva haladás kényszerít rájuk. Ami viszont, ha jól meggondoljuk, éppen zavaros időkben (melyeknek bővében voltunk mindig) pozitív vonás. Pedig hol van már a Monarchia, kérdezhetné bárki, miért éppen onnan, és mi ez a ragaszkodás? Ugyan uraim, csak semmi feledékenység.

Családi képek és trófeák

Az Elsők dependencia-igényének mértéke elsősorban az irodájuk falára kifüggesztett elődök és híres kortársak száma alapján ítélhető meg. Személyek képeinek falon tartása nem gyűjtőszenvedély, hanem az Elsők létszükséglete. Ezt a megállapítást próbálom ebben a fejezetben körüljárni.

Egy dolgozószoba, amelyben nincsenek dedikált fényképek, sikertelenségről és gyökértelenségről árulkodik. A kifüggesztett képeket – eredetük szerint – két csoportra lehet osztani. Úgymint:

A családi képek sora – általában időrendben – a tudományos nagypapákkal kezdődik (természetesen nem vér szerinti, hanem utólag adoptált rokonokról van szó, és az adoptáltakat sohasem kérdezik meg, hogy képüket kitehetik-e a falra). Ezek a portrék súlyos illatokkal idézik a visszavágyott Monarchia elegáns, bár elhasznált levegőjét.

„Tudja, Uram, mondta világjáró barátom nekem (akinek akkor a világjárás tilos volt, most csak szegénység miatt lehetetlen), én bárhova megyek Ajrópában, először az Arzenálokat nézem meg. Itt lehet megtudni, hogy ezek a „kis népek” hogyan gondolkodnak magukról. A történelem, particularly, a fegyverek története. A legnagyobb emberi találékonyságot az egymás elpusztításának szándékában lehet felfedezni. Nézze csak, egy ezüsttel kiveri, gyönggyel kirakott puska láttán az ember nem csodálkozik, hogy azt használni jó. Azt meséli Roth, egy kiugrott medikus, hogy az Arzenált bemutató Hofrat a Hősök Csarnokát szeretné megcsináltatni a következőképpen: két oldalon sorakoznának a dicső hadvezérek Frundsbergtől Wallensteinig. A haját a tarkóról előre fésülő, talpig kispolgár; sörhasán diszkréten feszülő kötött mellényben, a csarnok főhelyén természetesen tógában, fehér márvány trónuson a Császárt képzeli el, és Grillparzer sorai díszítenék a csarnok falait: „…Gott als Slaw, und Magyaren schuf…”

A képek az Elsők falán felfedik az önmeghatározás elsőrendű fontosságát, azt, hogy az Első kitől óhajtja eredeztetni magát. Az Elsők rendszerint nem ismerik tárgyszerűen, vagy ha ismerték, már elfelejtették a falra akasztott totemek nagy részének munkáit, hírüket és emberi tulajdonságaikat. Ezzel szemben saját magukról biztosan tudják, hogy a falra akasztottak tulajdonságai közül melyikhez akarnak hasonlítani. Ezért a családi képek valójában a hagyományos viselkedés reguláinak elfogadását sugallják mindenkinek, aki a dolgozószobákig belép.

A legértékesebbek a családi képek közül a kézzel dedikáltak, amelyek azt bizonyítják, hogy a rendszerint régen eltávozott, természetfelettiek legalább egyszer (amikor saját képüket dedikálták) leereszkedtek az akkor még tudomisén hányadik Elsőhöz, meghatározva ezzel, hogy a tudományág imaginárius fájának melyik ágacskáján himbálódzik az ő helye. A dedikációk minden Elsőt minősítenek egy egész életre, sőt még azon túl is. Nem is gondolnánk, hogy nemcsak a gesztus, hanem a stílus is meghatározza az Elsők kívánatos természetét, többek között azzal, hogy tovább örökíti a búcsúzó barátnők emlékkönyv-stílusát a következő generációra. Pl.: „X.Y kedves ……-nak (munkatársamnak, asszisztensemnek, tanítványomnak) az együtt töltött … (közös munka, szép napok, idő, hosszú évek stb.) emlékére”.

A dedikációk között az Elsők irodáiban mind ez ideig hiába kerestem olyant, amelyiken szerepel az „utódomnak” kifejezés. Ennek az a magyarázata, hogy egyetlen Első sem hiszi, hogy neki lehet utódja, ez a szövődmény rendkívül zavarja, ezzel szemben nagyon fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy neki „csak nagy elődei voltak”.

Az Első önképe szempontjából csak a halott Előd jó Előd. Sőt, legtöbbször az Előd léte az Első halálával kezdődik. Ezért természetes, hogy a képek értéke az Előd halálával ugrásszerűen növekszik.

A trófea jellegű képek (kortársakról, lehetőség szerint vagy csakis híresekről vagy híresnek mondottakról) általában olcsó, egyforma keretekben vannak. Hja, a kortársak örüljenek, hogy üveg van rajtuk és nem föld. A kortárs képek annál értékesebbek, minél melegebb hangú a dedikáció rajtuk és minél „amatőrebb” a kép. A társtalan elsőségből kiszabaduló Első ragaszkodását fejezik ki a múlthoz és egzotikus körülményekhez. Pl.: az Első Yy Kat Toghy 153 cm-es, állítólag angolul is beszélő japán hírességgel galambokat etet a Vencel téren, vagy az Üdvhadsereg Kórházának nyugdíjas igazgatónőjével térd-könyök helyzetben kígyópudingot falatozik egy hátsó-indiai étterem padlóján.

A „mennyien ismernek engem” kortárs fotókra példa a 72. „Ájulás Világszimpózium” 670 résztvevőjét, egyszerre ábrázoló, egy amerikai szürke betonfal előtt felvett, levelezőlap méretű csoportkép, amelyen az Első általában az első sorban fekszik másodmagával, felismerhetetlenül, ezért kereszttel jelölve, a szintén felismerhetetlen hírességek lábai előtt, akik a második sorban ülnek.

Az Elsők hírének megállapítására nem jó mutató a „citációs index” és a többi bonyolult értékelési hiábavalóság, a hírességet sokkal jobb volna azon lemérni, hogy hány dedikált fotója van elődöktől és „híres” kortársaktól, ezek tengeren inneniek, vagy túliak. Mivel a trófeagyűjtés akaratlagosan befolyásolható, ezért, a pontozásos értékelésben ezeket kevesebb ponttal kellene jutalmazni, mint az Előd-fotókat. A másik mutató használata sokkal tárgyszerűbbnek látszik: az Első minden dedikációval átadott fotóért legalább öt pontot kapjon. A hírességi összpontszámot úgy lehetne megkapni, hogy minden Első csak elismervény ellenében adna át saját dedikált fényképet annak, akiről tudja, hogy az megérdemli és ki is akasztja, ugyanis ha az utód Elsővé válik, akkor abban a pillanatban Előddé lényegül, aki az utódait tagadja.

Az ajánlások művészete

Az Elsők mostanában a könyveiket nem ajánlják senkinek. Azért nem, mert nem ők írják, hanem csak „szerkesztik”. A szerkesztett könyvek szerteágazóak, kevés gondolatot tartalmaznak, a sokszerzős könyvek összefoghatatlanok. A szerkesztő általában nem dedikálhat a többiek nevében, akik a könyvet valóban írták, de egyébként semmi közük hozzá. Az Elsők elvárják, hogy nekik könyveket dedikáljanak, ahogyan ők dedikáltak könyveket annak idején más Elsőknek, amikor még valahányadikak voltak. A dedikálás szokása nem ismer országhatárokat, de azért ebben mi, magyarok, persze holtversenyben az osztrákokkal, hasonlóan az öngyilkossághoz, alkoholfogyasztáshoz és az ér eredetű betegségekhez, előkelő helyen vagyunk. A századfordulón vagy utána a dedikálás nem volt nagy probléma. Annak kellett dedikálni, aki a pénzt adta a kiadásra, tehát annak járt a hála és fohász, aki tekintélyes is, gazdag is, befolyásos is volt, akitől a szerzőnek illett tartania. A szponzort halhatatlanná kellett tenni. Sok könyv tartalmi komolyságának megítélését gyakran jelentősen befolyásolja maga az ajánlás. A magyar tudományos könyvkiadásnak vannak a dedikálásban csillogó gyöngyszemei. Ilyent mutatunk be a következő oldalon.

A közvélemény nem vált gunyorossá a „hőkeblű” olvasásakor, és senki nem kérdezte, hogy mennyibe került a …-i gyógyfürdő átépítése és a könyvecske kiadása. Ritkán találni – és csak gazdagok között – olyan dedikációt, amely a könyv írója korábbi tanárának szól, különösen akkor furcsa ez, ha nem volt az illető kijelölt utód, és nem is akarta a múltat kisajátítani.

„Ajánlom ezt a könyvet J.S.X.Y. doktornak, a chicagói kollégium Ideg-Elme Tanszéke Professzorának, akinek tanításait szívből csodáltam, és akinek, barátsága egész életem legnagyobb élménye volt…”

Az ember azt gondolná, hogy e fölé már nem nagyon lehet menni, és hogy vége a szép időknek és a szép dedikációknak. A magyar változat egy szakkönyvben szerintem sokkal jobb, és a címek, rangok precíz felsorolásában felülmúlhatatlan:

„Őfelsége császári és királyi József Főhercegnek, huszár generálisnak, a 37. lövészhadtest parancsnokának, a magyar védelmi erők legfőbb parancsnokának, a cigány nyelv lelkes kutatójának és a tudományos haladás nagylelkű támogatójának, legmélyebb tisztelettel ajánlja
a szerző.”

Az első világháború előtt családtagoknak tudományos munkát nem ajánlottak. Ez akkor komolytalan lett volna. A két háború között, még inkább a második háború után gyökeresen megváltozott a helyzet. Az ajánlások stílusának átváltozása egy csapásra felfedte a társadalom reális erőviszonyait. Az amerikai televény kedvez a tudóstermelésnek. Könyvet írni legjobban egyedül lehet. Mivel a szaktudósok nagyobb része nős, otthon viszont dolgozni nem lehet, a szerzők nagy része a családjától veszi el azt az időt, amelyet a saját halhatatlanságára fordít. Mivel Amerika a rosszul leplezett nőuralom kontinense, és ebben a világ kifogyhatatlan mintaadója, a könyvírók hagyják magukat a nők által minősíteni, ez a legokosabb, amit tehetnek. A tudós szerzők lelkialkatukat tekintve dependensek, és távolmaradásaik miatt állandó bűntudatuk van. Ez az oka annak, hogy igen sok tudományos munkát ajánlanak – most már Európában is – feleségeknek:

– szól bűntudattal az első oldal, amelyre a rendszerint otthon várakozó feleség hűvösen rábólint. Ha a könyv sikerül, az újabb kiadások (mivel az asszonyok a szerzőket átlagosan 10 évvel élik túl) már az asszonyok bevételét gyarapítják.

A tudományos íróember lelkiismeretfurdalásának kifejezéseit az amerikai kortárs irodalom vonultatja fel. Egy háromkötetes, többszerzős könyv elején, amely tárgyát tekintve univerzális jellegű – nem is érti az ember, hogy mégsem idézett munka –, a következő ajánlás olvasható:

…and Stake (így hívják a kutyát) – tenném hozzá vigyorral. De ahogyan a kutya se, ezek tízen biztosan nem fogják végigolvasni a három kötetet, az is lehet, hogy fogalmuk nincs róla, hogy miről is szól, legfeljebb arról, hogy az apjukat, férjüket ritkán látják.

Kiírni már a feleség miatt sem tanácsos. Leggyanúsabb persze az volna, ha L. M. nem kisasszony, hanem úr lenne. Az amerikai irodalomban olyan gyakran fordul elő, hogy az ember kényszerűen azt gondolja, hogy az írók között csak lányos atyák vannak, mert akiknek könyveket ajánlanak, azok rendszerint nőneműek. Például:

Minden olyan tudományos írás, amelyiknek a terjedelme meghaladja a három oldalt, az elmúlt években szükségszerűen azzal végződött, hogy a szegény szerző megköszönte a gépírónőnek a kézirat gépelésében kifejtett áldozatos munkáját, az adatok összeállítását, a statisztikai munka elvégzését stb. Némelyik után az a kérdés vetődik fel, hogy miért nem adta át az egész munkát a szerzőséggel együtt a titkárnőnek, statisztikusnak, lektornak, ha bevallja, hogy nélkülük „a munka létre sem jöhetett volna”. A saját tapasztalatom ezzel szemben az, hogy az írásszerkesztő számítógépek feltalálása kívánatos mértékben csökkentette azt a bosszúságot, amelyet a kéziratok újabb és újabb javítása, újragépeltetése és a benne hagyott alattomos hibák nyomtatásban való felfedezése okozott, ennek ellenére a jól nevelt szerzők nem tudnak meglenni a női nemnek kijáró kötelező gesztusok nélkül, pedig a cikkeket rendszerint maguk írják. Mégpedig olyan módon, hogy otthoni és munkahelyi számítógépeik között a határidők szorításában növekvő bűntudattal pendliznek a mostoha sorsú adattároló lemezekkel.

Gondolják csak el: én talán még sohasem láttam hímnemű technikai személyzetnek szóló köszönetnyilvánítást tudományos munkák utolsó sorában. Lehet, hogy a nők keveset írnak? Ha a nők többet írnának, ők is nőknek dedikálnák a könyveiket? Ki tudja…

Mindenesetre elszomorít, és nehéz lesz feldolgoznom azt a tényt, hogy egyetlen fiúgyermeknek ajánlott tudományos könyvet nem láttam még életemben. Szegény fiúk, de jó lenne, ha ezt valaki megmagyarázná! Szinte hallom, amit otthon is hallanék: „Hja kérem, a fiúk írjanak maguknak!”

Csináljunk hagyományt!

Az egyetemnek (most mindegy, hogy ott mit tanítanak), valami olyannak kell lennie, aminek hagyománya van. Régi források szükségeltetnek, amelyek mindig éppen jókor kerülnek elő. Szinte megdöbbentő, hogy ezek a „kétségtelen történelmi források” egyes korszakokban milyen mélységesen tudnak rejtőzni, és forgó időkben hogyan tudnak egy csapásra előkerülni, ugyanazokból az íróasztalokból, amelyeken a tagadásukat fogalmazlak meg nemrég a mostani elővevők. A hagyomány azonban, ha már kiásták, olyan valami, amelyet „ápolni kell”. Változó időkben a hagyomány ezért tárgya rengeteg beszédnek. Az ember szinte arra a következtetésre jut, mintha a jelenben semminek nem szabadna történnie, nehogy a szegény hagyomány megsérüljön. Az eredetekről szóló mesék mögött általában nincsenek kétségtelen bizonyítékok. Az alapítólevelek vagy elvesztek vagy olvashatatlanok, a kövek némák, a történészek viszont hangosak. Ezt persze nem illik kimondani.

Készíti is mindenki az ellenőrző könyvecskéjét, aki olyant mer gondolni vagy mondani, hogy tesz a hagyományra, ha már mindenki minduntalan ezen kérődzik. Ezekre a renitensekre vigyázni kell. Némelyikük emlékezni vél, hogy valamikor az volt a sláger, hogy „a hagyományokat meg kell teremteni”. Sőt, hogy valami egészen ismerősét mondjak: „teremtő hagyománynál” lehetett szólani. Pedig ha az iskolamesterek jól meggondolnák, akkor rájöhetnének, hogy egyetlen olyan „hagyomány” nem maradt meg, amelyet rendelet szabályozott. Sőt, elég valamit rendeletté tenni, hogy örökre elsüllyedjen.

Amikor pl. a „hagyományteremtő egyéniségek” letűnnek a színről, akkor odalesznek a hagyományok is, tehát ez a dolog csak rosszul szabályozható. A szabályozottságnak – ha már arról van szó – a legtöbb egyetemi polgár nem örül. Ma odamegy, ahol a zajt csapják, akkor az agyát tüntető jólneveltséggel jó előre kikapcsolja, és nem látszik rajta semmi, mert egymás között mindenről szó lehet, csak a hagyományról nem. Akárhogy is forgatom ezt a hagyományt, a szomszéd utánzásán azért nem nagyon lehet túlmenni, így aztán szedegetünk hol keletrül, hol nyugotrul. A jól működő bűntudat és vigyázás az iskolamester előtt azért eléggé hagyományos, ez aztán minden időkben sokkal inkább uralkodik az infantilis lelken, mint pl. az „autonómia” szeretete.

Egy amerikai számára (Johnston – l. az irodalmat) ez a közép-európai sírokon járt körtánc teljesen érthetetlennek tűnik. Fogalma nincs – hacsak nem második generációs emigráns –, hogy miért kell valamihez foggal-körömmel ragaszkodni, ha ronda, régi és ráadásul kényelmetlen is.

Vannak egyetemek, főként a nagy történelmi földcsuszamlások következményeként, amelyeknek valójában nincsen gyökerük. Ezek azokban a vízkultúrákban senyvednek, melyek szintjét a mindenkori politikai áradások határozzák meg. Mikor kevés a víz, akkor nem nőnek, amikor meg sok, akkor sárgulnak, sőt, fekete-sárgulnak.

A mi mintacsinálóink most megint a szomszéd hagyományára ácsingóznak. Gerhard Roth könyvében Alois Jenner csúfnak látja a sajátját, pedig ő aztán nem panaszkodhat arra, hogy nincsen elegendő ősiség azon az egyetemen, amelyiket átfogni s megemészteni is nehéz, és ő, ahelyett, hogy mihozzánk hasonlóan adorálná, inkább szidja a régit, ilyeténformán:

„Az egyetem egy öreg, nehézkes épület, kőpadlóval és irdatlan magas ablakokkal, melyek láttán az ember nem tud megszabadulni attól a benyomásától, hogy egy pályaudvarra ért, csak nem tudja, hogy most aztán merre menjen tovább. Az előadások szünetében le-föl ténfergek a fecnikkel telenyálazott hirdetőtáblákkal övezett folyosókon és nem olvasom sem a listákat, sem a vizsgabeosztásokat, sem a fogadónapokat. Az Egyetem elvarázsolt benyomást kelt, mint egy telecsinált vadállatketrec. A belső udvaron az árkádok alatt rég kihalt tanárok bronz- és márványszobrai, megannyi dilettáns kísérlete a halhatatlanság vágyának.”

Az ifjúság ijesztget

A mostani ijedelem, amelyet állítólag az ifjúság türelmetlensége váltott ki, a fenti mintát veszi észre és célba, ha nem tudatosul is benne. Erről a történetről ugyanis nincsen szó a tananyagokban, nincsenek illusztrációk arra, hogy miért tartozik tragikusan össze a magyar virtus és a hagyományos prüdériában jeles filiszter. Az ifjúság természetesen voluntarista és nem látja, hogy a Duna-völgyben az akaratszabadság abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy voluntarista legyen, és ebben a lehetőségben a fiatal egy szinten áll az idős infantilissel, akinek úgyszintén nincsen más lehetősége.

Én azt gondolom, esetleg illetéktelenül, hogy a jól megmagyarázott lehetetlenség a Duna-völgy jellegzetes problémamegoldása. A magyarázkodás mindenütt másutt a világon szó, szó, szó, itt az anyagi lét egyik jelentős tényezője. A tisztségviselők itt nem hatalmat, hanem a magyarázat jogát kapják meg, ez a táplálék jutott a mostani nemzedék tisztségviselőinek is. A lehetetlenségek cinkosságát pedig csak hagyományos alapon lehet kialakítani.

A társadalomban is, egyetemeken is időszakonként bekövetkeznek fordulatok, amelyekről mint effektusokról veszünk tudomást. Ezeknek ránk ható része nagyrészt befolyásolhatatlan, mert a ható részek szerkezete átláthatatlan. Minél inkább hatásosnak látszanak a fordulatok, annál inkább átláthatatlanok. Ami ezekből észrevehető, az semmi más, mint a bizonytalanság, és ezzel együtt és egy időben, szinte egyik napról a másikra, megnő egyes embereknek másik embereken gyakorolható hatalma.

A szájalás mint eszköz

A hatalom, amelynek 70%-a ijesztgetés és csak 30%-a valóságosan kártékony, elsősorban rendkívül érdekes lelki kategória. Most és nálunk. Apáink korában fordítva volt. Az öröklött szorongás itt van a mellkasomban, és csak azért viccelek, mert félek. Néhány évtizede a fizikai megsemmisítés veszélye volt akkora, mint most a lelkié. Mivel természetes körülmények között egyforma erősek vitás ügyeit csak a fizikai erő különbsége döntené el, de ez az ún. civilizált társadalmakban nem kívánatos, kell valami, ami meghozza az eredményt, az elfogadható és jól álcázható nem fizikai egyenlőtlenséget. Ez az egyenlőtlenség szellemi természetű, amely minálunk (is) a szájalás által valósul meg. Ezen a területen az Elsők kitűnő előnyöket szerezhetnek, ha idejében úgy tesznek, mintha a változást ők idézték volna elő. Mivel az Elsők abban az életkorban vannak, amelyben a szókincs már nem növekszik, de a szókapcsolatok mennyisége az előttük lévő generációkéhoz képest jelentősen nagyobb, orális képességeiket kitűnően kihasználhatják.

Fordulatokat Elsők sohasem idéznek elő, ez a „kis” politikában ugyanúgy van, mint a „nagy” politikában. Azaz: a jelenkor leghangosabbjai a fordulatok előtt vagy elbújnak, vagy börtönben ülnek, tehát nem idézhetnek elő semmit. Mivel az alkalmazkodás zavaros időkben sok hibával jár, a jó alkalmazkodónak azt kell kitalálnia, hogy mi fog történni, illetve úgy kell tennie, mintha biztos volna benne, hogy majd mi történik (orákulum). Mivel ez nem mindenkinek sikerül, az Elsővé válás vagy maradás valószínűsége fordulatok közepette statisztikai természetű, úgy is lehet mondani, hogy a füllentés sikerét a statisztikai valószínűségek szabályozzák.

Az Első szerint mindig az fog bekövetkezni, ami bekövetkezett. Egy kis fordítással – szerinte –, ami bekövetkezett, az törvényszerű volt, a törvényszerűségek kifejtése pedig az Első orális kötelessége. Ebben az oralitásban (vö.: szájalás) az Első bemutatja a „nagy trükköt": az észlelőből előidézővé válik. Az Első, ha úgy látja, hogy a fordulatból további haszna származik, akkor újabb isteni trükköket vesz elő. Hirdetni kezdi az „új világ” és az „igazságosság” kezdetét, azzal a szándékkal, hogy onnan kezdve semmi ne változzon, vagyis úgy nézzen ki, mintha az a bizonyos – csak a képzeletben létező – új világ „teremtett” volna, amelyet most jogos önzéssel meg is akar tartani. Amikor az érvelés idáig jut, akkor a többiek, akik hirtelen látókká válnak, elkezdenek várni az újabb fordulatra. Ugyanis csak egy újabb fordulat segíthet abban, hogy a szájalókat, újabb szájalók váltsák fel, akik azt állítják hogy „ez az új világ” stb., stb.

Kivételek persze akadnak, de azok vagy nem Elsők, vagy nem fordulatok idején lettek Elsők.

Záptojásmező vagy Mars-mező?

Gyakrabban állítjuk korszakokról, hogy történelmiek, mint ahányszor elgondolkodunk ennek az állításnak az értelmetlenségén. Természetes emberi jelenség, hogy csak olyan történetre emlékezünk, amely a „most” szerint történt valamikor. A lelkesedés a változásoknál nem áll meg a fantáziátlan jelen határain. Azonnal csatlakozik hozzá a múlt is. Egy kicsit kell csak várni és jönnek az értelmezők, akik kifényesített tekintettel újrateremtik a „jövőbe mutató” füllentéseket. Óvatosan lépdelve, mintha a múlt záptojásokkal teli mező volna, ahol minden hibás mozdulat orrfacsaró következményekkel jár, innen-onnan előhúznak már bűzét vesztett emlékeket, amelyekre „alapozni kell”. Az agykéreg elkerülésére jelszavak sokasodnak, pl. ilyenek: „Nincsen jövő múlt nélkül”. A botcsinálta történészek vérfagyasztóak tudnak lenni. Teljesítményük emberfeletti. Fentebb emlegettük a hagyományt. Ahhoz nemcsak intézmények kellenek, hanem személyek is. Aligha fordulhat elő, hogy botcsinálta történészek olyan személy nevét emlegetnék az egyre inkább hatalmukba kerülő múltból, akinek csak egyetlen tulajdonsága is ellentétes lenne a kiszolgálni kívánt jelenlegi politikai közérzéssel. Hogyan tudják ilyen jól, micsoda szenzoraik lehetnek? Az öncenzúrázásnak milyen tökéletességét tudják? Szinte hihetetlen! Így merülnek fel aztán az egy-két generációnyi múltból olyan középszernek, akik a saját korukban és körükben nem sok vizet zavartak, de könnyű róluk bebizonyítani, hogy „előremutatók” voltak. Az előre-mutatás fókusza – hogy, hogy nem – éppen a jelenkor.

A minden időkben alkalmazható és felbérelhető mesélők olyasmit tesznek, mint amit a hadirokkant tenne, aki lábának csonkjain ülve dicséri a hadiipar haladását, bár elismeri, hogy annak a haza magasztos szolgálata ellenére vannak némi veszélyei. Az önjelölt emlékezők ennél is tovább mennek egy kicsit. Állítják – könnyezve –, hogy a haladás néha áldozatokat követel és néha nagyobbakat is, mint egy láb, tehát akinek maradt egy lába, az örüljön, és legyen kezes, ha már lábas nem tud lenni. Az értelmiségiek fele minden változásban elveszíti legalább az egyik végtagját. A fejét azonban nem, vagy csak egynéhány. A fejek többsége a helyükön marad, és elkezdődik sajátos átalakulásuk, „bévül”.

Nagyon pozitívan viszonyul, mondja az egyik átalakult fej a másikról, annak ellenére, hogy csak fél lábát vesztette el. Erről nekem Pollatsekné, a Putzfrau jut eszembe a kitűnő Karl Kraustól, aki ilyenformán álcázta a fontos dolgokat: „Amire most igazán szükségünk van, az az egység. Egységünk elsöpri kétségünk! Ez az én jelszavam, tekintettel elsődleg a marhafartőre”.

Az égtájak illúziója

Közmegegyezés alapján – amely szereti az emberi viselkedést égtájakkal jellemezni – itt is fel lehet vázolni a különbséget a keleti és a nyugati tisztségviselő között.

Az utóbbi könnyen megmagyarázható. A Kelet a bölcseket szereti vezetőkül. A bölcsesség képzetét az aggkorral társítja. Forgó időkben a tejfölös képeken megjelenő mezopotámiai szakállak az Öreg Isten képzetét hivatottak felkelteni. A kinézés azonban nem mindig társul bölcsességgel. Ez rendszerint akkor derül ki, amikor némelyik tisztségviselő, aki egyébként – amíg hallgat – úgy néz ki, mint a haragvó Mózes, megszólal, és úgy teszel, mint egy kevésből vesztegető, kockás gondolatú vénasszony.

Az Elsők a második generációhoz tartozó utódokat addig tartják vissza, amíg az unokákkal kénytelenek hadakozni. Ez a harmadik generáció a változások kezdetén kezelhetőnek mutatkozik. Az egymástól időben távol eső szokások azonban egyre élesebb különbségeket teremnek a világ, a munka és a kultúra szemléletében, és ezek a különbségek elég gyorsan anyagi és egzisztenciális türelmetlenséggé alakulhatnak. A biztatás hatására, amelyet a sajtó elvégez, a tiszteletlen unokák egy csapásra a hatalom gyakorlására alkalmatlannak nyilváníthatják a grémiumot, legalábbis annak egy részét. Az egész úgy néz ki, mintha elsősorban az intellektuális érzékenység felfokozásáról lenne szó, mintha eszmék önállósulnának, amelyek alkalmas személyek szájából indulnak hódítani. Az ember néha azt gondolja, hogy ennyi temérdek okosság vajon mire kell, nem sok-e ennyi egy ilyen kis országnak?! Ekkora változások törvényszerűen következnek be, durván két generációnyi idő után (45-50 év). A robbanások okai között valahol szerepelnie kell a grémium hatalomféltésének. Ha tehát valahol az Elsők sérthetők, akkor csak a nem sérthető ifjúság körében sérthetők, az utánuk következő generációtól sohasem kell tartaniuk.

Ezt a generációs kiszolgáltatottságot sikerül időről időre politikának maszkírozni, helyesebben emberek újraosztályozásához a politikát hívni segítségül. Végül is a megbuktatott Elsők sohasem krónikus lelki szegénység, kisstílűség, emberi gyengeség, évek alatt barátságosan összegyűjtött korrupció stb. miatt szenvedik el a sorsukat, hanem azért, mert nem felelnek meg bizonyos kánonoknak, amelyeket politikusok találnak ki. Ezt az Elsők jól érzik. Még infantilisabbak lesznek, és látszólag még többet engednek az ifjúságnak, amelyik viszont még kevésbé hisz nekik a valóságban. Számomra teljesen érthetetlen, hogy évtizedekig tartó megszépítő nagyotmondások nyugodt tűrése után mi okozza, hogy hirtelen fontossá válik, hogy az Elsők igazat mondanak-e vagy sem. Hiszen – ahogy ezt majd később látni fogjuk („Az Elsők hűségéről”) – úgysem lehet soha kideríteni, hogy valóban mit gondolnak! Az ifjúság, amelyik az újban viseli a nagyapák szakállát és szókincsét, addig hisz, amíg valaki (mindig kívülről, sohasem belülről) meg nem magyarázza neki, hogy jó lesz vigyáznia, mert az atyák becsapják.

Amikor ez elterjed, akkor az ifjúság hangosabb lesz. Nem az egész, hanem csak egy szűk csoport, amelyet az egyáltalán nem ifjú támogatók „az ifjúság”-nak neveznek. Ez a „mag” azonban kitűnően alkalmas arra, hogy egyezkedjen a nagyapákkal. Minél nagyobb a sértés az elején, annál nagyobb a bűntudat a tárgyalásnál és a megállapodásnál. Az egyezkedések rendszerint létrejönnek, mégpedig fájdalommentesen. Ennek elősegítésére a nagyapáknak hagyniuk kell a dolgokat kicsit túlszaladni. „Nagyon helyes, hogy a dolgok megindulnak, Ti vagytok a jövő letéteményesei” – szól a grémium mindaddig észrevétlen, éppen ezért megkímélt részének biztatása. Ami azt jelenti: időben leteszünk benneteket, csak még szájaljatok kicsit, mi is sokan vagyunk. Az öregek feláldoznak néhányat maguk közül. A többi megmenekül, és tanácsokat ad. Ha a külső körülmények miatt élesedik a helyzet, akkor az Elsőknek tudniuk kell, hogy a harmadik generációt nem lehet megbüntetni úgy, hogy okuljon belőle, mert rengeteg ideje van. Mégpedig: még egy generációnyi.

Itt kell előrebocsátani, hogy az ifjúságot általában nem az Elsők személye bosszantja (rossz apja bárkinek lehet), mert az Elsőknek nincs személyiségük, hanem csak hivataluk. A személyükkel, ha volna is nekik, az ifjúság nem teremthetne kapcsolatot. Erre megint az egy generációnál több életkorkülönbség a magyarázat.

Az ifjúság öreg

Nagy botorság olyasmit állítani, hogy a szegény ifjúságot valaminek vagy valakinek az érdekében fel lehet használni, meg hogy az arctalan ifjúság könnyen manipulálható, és ez az oka minden rossznak, ami az ellentáborokban képződik. Ez nem igaz. Az ifjúság ajánlkozik és ácsingózik a hatalomra és ebben a lelkesedésében határozott vonásokat mutat fel, amelyek leginkább a megvásárolható szerelemre hasonlítanak, hogy a hatalommal való kurválkodást szépen nevezzem. Ezt Heidegger is tapasztalta, amikor rektorsága a „progresszív” nemzetiszocialista ifjúsággal volt kénytelen ütközni. Az ifjúság éppen úgy, mint az öregek, tisztában van azzal, hogy a saját hierarchiáján belül csak akkor maradhat jó pozícióban, ha időben csatlakozik. Ezért természetesen ellenszolgáltatást vár, szerencsés esetben meg is kapja. Az ifjúság legerősebb pajzsa a saját sérthetősége. Aki ezt a pajzsot elveszi tőle, az olyan szörnyűséget tesz, mint a vérfertőzés. A szegény „befolyásolt” ifjúság tehát változások esetén sürgősen ajánlja magát, és kiabál, hogy ne veszítsen. És mivel a saját renitens kölykét mindenki szégyelli, és nem is agyabugyálja el szívesen, ezért egészen addig hangos, ameddig el nem fárad. Amikor elfárad, akkor visszaül és elkezdi mondani, hogy átvágták, így tökéletesen érett, idevaló felnőtt módjára viselkedik, tehát:

Ki kit szerel?

„Vajon miért nem szeretik a diákok az egyetemi tanárokat manapság?” – kérdik néhányan egészen komolyan. Nem tudom, hogy valaha is, mióta iskola létezik, épeszű, iskolaviselt embernek eszébe jutott volna, hogy a tanárát szeretnie kell. Nemcsak ezt hiányolják, hanem (horribile dictu) még azt is, hogy a tanárok miért nem szeretik a diákokat? Erre adható bizonyos válasz. Mondjuk azért, mert nem a rokonuk (vidéki egyetemeken a legutóbbi évek statisztikái alapján ez sem igaz). Meg talán azért, mert az incesztus viszonyt sem a tanár, sem a diák nem kívánja, ha már erről van szó, bár… annak legalább volna valami egészen konkrét értelme. Azt csak kevesen veszik észre hogy a fenti viszony leírásában éppen a szeretet emlegetése gyanús, és valami helyett van. Mi helyett kellene most hirtelen egymást szeretniük, nincsen más dolguk?

Természetes, hogy a diák a professzorát az okozott megpróbáltatások miatt egyáltalán nem szereti, hanem ha eléggé okos, amaz meg eléggé hiteles, talán éppen tanulni akar tőle, néhány alapösztönről való lemondással, és ha sikerül a diákot megtanítani valamire, akkor majd később nem gondol vissza haraggal! Nesze neked, apátlan prüdéria!

A múlt konzerválása

Az Első, amikor hatalomra lép, azonnal megvalósítja az emlékeit, tehát a múltat. Ez az egyetlen lehetőség. Abból a lelki kényszerből adódik, hogy az Első rendszerint epigon, és annál inkább az, minél inkább tagadja. A múlt megvalósításával az egy generációval fiatalabbak tapasztalatlanságát használja ki, ugyanis azok nem ismerhetik a mintát, ezért úgy gondolják, hogy ami előttük van, az a jövő, és csak amikor megöregszenek, akkor tudják meg, hogy az a MÚLT volt.

Származz jó családból!

„Új értelmiségit nevelni” minden rezsim hangsúlyos törekvése. El is kezdi mindegyik, mert a vezetőik azt gondolják, hogy lesz rá idejük. Az új eszmék azonban, amelyeket új fejekbe kellene tölteni, betartják a törzsfejlődés szabályait. Van egy evolúciós és egy felbomlási szakaszuk.

Az „új értelmiségiek” többségét ugyanazok a tanárok tanítják, akik a régit tanították. Ezek a tanárok legjobban a saját emlékeiket ismerik, és viselkedésük mintáin a felesküvések sem változtatnak. A régi tanároknak nincsen érzékük az új és zavaros dolgok felfogásához. Szerencsére. Minden változásban jönnek a fiúk, akiket a régi tanárok tanítottak, ők majd vigyáznak rá, hogy semmi ne változzon. Az ember származása veleszületett, sokan gondolják, hogy nem is lehet változtatni rajta. A származás öröklésmenete azonban ritkán domináns, mint az elkerülhetetlen súlyos betegségeké, hanem többször recesszív, azaz nem jelenik meg minden utódban, csak némelyikben. Beszéddel azonban minden szabályt meg lehet változtatni, még az ilyen szigorúakat is. Mert nézzük csak: volt egy korszak, amikor a proletár származás volt a jó, akkor igen sok kék vér megpirosodott, most a piros vér kékül szemlátomást. Ha a származásunk életünkben két-háromszor átfordulhat, és ezt az átfordulást a hivatal még segíti is, akkor nincsen ok aggodalomra. Ezek a változások lehetővé teszik, hogy előre és visszamenőleg is mindenki jó családból származzon, csak egy kis hűséget kell felmutatni. A legjobb családból azonban az Elsők származnak, mert ők a leghűségesebbek.

A vezető gárda az elhúzódó gyermekkor állapotában van, ami azt jelenti, hogy Keleten sohasem jut időben a penzumai végére. Ezeket a hivatal is úgy határozza meg, hogy az ép ész korában teljesíteni ne lehessen, azonkívül a penzumok olyanok, ha valaki sietteti, akkor a saját idejét fogyasztja, szorgalommal vagy tehetséggel éveket nyerni képtelenség. Mire a kívánt pontok a tisztségekre összegyűlnek, a biológiai elbutulás éppen megkezdődik, és ezzel minden a helyére kerül.

A keleti Első olyan tisztségviselő, aki relatíve idős, és teljesítményekben „külső körülmények miatt” elmaradott, ennek ellenére tele van optimista tervekkel, tehát életkorához viszonyítva lelkileg fejletlen. Többszörösen alkalmas a pozíciók betöltésére, hiszen nem tud semmit beváltani, és nem is veszélyes.

Az Első látszólagos vagy valóságos hűsége minden megbízó hatalom iránt minden felelősséget kivéd. Egyszerűen felfele mutat, és a kényes kérdésekben kívánatos megoldások is a felsőbb hatalmak függvényeivé válnak. A beosztottak és az Első közötti feszültség legtöbbször abból ered, hogy az előbbiek általában azt kívánják az Elsőtől, hogy kivételezett helyzetbe kerüljenek, ami viszont azzal járna, hogy az Elsőnek meg kellene szegnie a felsőbb szabályokat. Az Első azonban csak akkor tenne ilyent, ha biztos volna abban, hogy nem derül ki, de mivel tudja, hogy minden kiderül, hazudni kezd. Úgy tesz, mintha kivételezett helyzetet idézne elő, de természetesen nem teszi, ám közli a többiekkel, hogy kivétel gyakorlására szólították fel (a hatalom fitogtatása). A kérelmezőknek is tudniuk kell, hogy milyen veszélyeknek teszik ki magukat, ha Elsőktől kérnek támogatást. Egy kitöltetlen váltót írnak alá. Az Első hűséges minden hatalomhoz, a segítségkérőt is feláldozza, ha a hatalom megváltozik.

Felesküvések

Ha én, mondjuk, miniszter volnék, és rendszert váltanék, akkor nem az Elsők számára tenném kötelezővé, hogy esküdjenek fel az új hatalomra, hűségre és szófogadásra. Nem én! Az nem volna nagy feladat, úgyis olyan automatikusan megteszik, mint reggel a fogmosást. Én, Tisztelt Olvasó, a Másodikakat esketném meg. Erőszakkal, ha mondom. Több dolog miatt. Pl. ha azt akarnám, hogy minden második Elsőt üssön meg a guta. Ugyanis az Elsők imádnak hűséget esküdni, és ha nem ők lesznek az elsők, akkor irigykednek és bosszankodnak. Továbbmegyek. Én az Elsőkkel egyáltalán nem is törődnék. Azoknak annyi is elég, ha a Hivatal görbe ujjat mutat. Arra is engedelmeskednek mindenáron, és közben egymást biztatják. A Másodikakat viszont figyeltetném. Senkit mást, csak a Másodikakat. Csinálnék egy MVF (Másodikakat Vigyázó Felügyelőség) nevű szervezetet, amelyiknek tudnia kellene minden lépésükről.

Az Első hűségének – ha jobban megvizsgáljuk – két sarokköve van. Az egyik ő maga. Ahogyan állítottam, az Elsőnek folyton „le kell fedeznie magát”, hogy ne essen a hűtlenség bűnébe, ezért időnként két irányba hazudozik, és ezt mindenki azonnal megbocsátja neki. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a fenntartás nélküli hűségre, és az azzal kapcsolatos kóros viselkedésre egyedül a Hivatal kényszeríti az Elsőt. Érdekes dolog (és ez a másik sarokkő), hogy a Hivatal iránti hűséget legalább ilyen mértékben a saját beosztottai kényszerítik az Elsőre.

Ez furcsának tetszhet, de gondolják meg: egy olyan országban, ahol az értelmiségi lét lényegét a hivatali előrejutásra való törekvés képezi, és minden egyéb teljesítmény emögött eltörpül, a hűséges hivatalnokviselkedés az egyetlen lehetséges pozitív viselkedés. A beosztottak persze berzenkednek a tekintélyek ellen, főként fiatal, illetve éretlen korukban, hivatalok és helyi szokások szerint, ennek ellenére sokkal jobban vigyáznak a saját hierarchiájukra, mint az Első az övékre. Emögött az a bölcs élettapasztalat rejtőzik, hogy csak hierarchikus rendszerben lehet előrejutni, ugyanis a hivatali lét hierarchikus rendszer.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy kivételek vannak, de azok nem olyan hűségesek, így aztán nem Elsők.

Forgó időkben a forradalmárok szörnyű tévedésekbe esnek, amikor a változtatás vágyától fűtve új hivatalokat hoznak létre a régiek helyett. A tévedés abból ered, hogy a változások megérzői, kifejezői, később a rezsim működésének kidolgozói elsősorban értelmiségiek, akik tapasztalták, hogy a Hivatalnál nagyobb hatalom nem létezik, és úgy gondolják, hogy ez lényegét tekintve örök és mindenható, ezért a „haladás” serkentésére is jó. Nem jó! A „haladást” még soha senki nem tudta definiálni. Azt hiszem, hogy nem is lehet, mert nincsen körülírható jelentése. Néhány konkrét dolog haladhat ugyan, aminek az emberek általában örülnek (pl.: többet ér a pénz, több gép dolgozik, kevesebbet fogyaszt az autó, jobb anyagokat használnak fogtömésre, nem karcinogén a női tampon, jól vág a kettős borotva, a nebulók többet tudnak a szüleiknél stb.), de már ezekhez is más dolgokat erőteljesen fékezni kell, és a felhozott példák közül legalább négy nem is igaz. Ha minden haladna, hamarosan végünk lenne. A hivatali hatalom fék, mert annak az a lényege. Ezért tehát a hivatalokat a bármi felé haladás gátlása végett illene szeretni. Az új hivatali hatalom nemcsak fék, hanem kerék nélküli kocsi. Minden újítónak, aki új hivatalnokgárdát hoz létre, őszintén fel kellene világosítania a hivatalnokait arról, hogy mit is akar tőlük, és meg kellene mondania nekik őszintén, hogy miről van szó. Az ügymenet megtanulása egyenlő az akadályozás helyes módjának tanulásával. Ezáltal néhány általuk észre nem vett vagy tőlük független dolog „véletlenül” azért haladhat.

A politika minden intellektuelnek hasznos lehet, mert védelmet ad egy darabig. A zavar csak akkor növekszik, ha mindenki egyszerre esküszik hűséget ugyanannak a hatalomnak. Ha ez bekövetkezik, akkor már senki nem véd senkit. Az előnyökről való egyforma vélekedés jelzése annak, hogy a rendszer hamarosan felbomlik.

A támogatások illúziója

A Másodikaknak és az alattuk lévőknek csak olyanban szabad kérniük az Elsők támogatását, amit biztosan nem akarnak elérni. Ez az egyetlen megközelítési mód, amely nem jár hátrányokkal. Bölcsességet tükrözne az alábbi kérvény, amelyet a Másodikaknak melegen ajánlok csak a tárgyat kell behelyettesíteni:

Alulírott pályázatot nyújtottam be erre és erre az állásra (címre, rangra, lakásra, kutatási hitelre, eszközre, gépíróra stb.), és azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önhöz, hogy engem, ismerve irántam érzett jóindulatát, NE tessék támogatni. Felsorolt érveim a pályázat tárgyát teljes mértékben nem indokolják, ezek nagy része taktikai hazugság, melyeket Öntől tanultam és a nyelvi fordulatokat kegyelettel megőrzöm. Pályázatom tárgya nélkül nagyon is jól megvagyok, ezért szeretném, ha inkább más pályázóknak biztosítana előnyöket, mert ők valamennyien kitűnő férfiak (és a taktikai hazugságoknak ugyanazokkal a fogásaival élnek, mint én).

Kérem továbbá, hogy semmiképpen ne vegye figyelembe eddigi munkámat és előmenetelemet, esetleg azt, hogy a pályázat tárgya fedi azt az országos törekvést …stb., vagy hogy „ennek a területnek a fejlesztése kívánatos”. Megtiszteltetésnek venném, ha pályázatomat akkor sem támogatná, ha véletlenül úgy gondolná, hogy ezeket a sorokat a szerénységem diktálja. Erről nincs szó! Mindössze egyszer életemben szeretnék úgy megbukni, hogy erre a megbuktatókat én kérem, tehát pozitíve teszek érte valamit. Érveléseim hiányosságaira (ahogy a tervezetemből kiderül) inkább magam mulatok rá, és nem szeretném azt gondolni a törvényszerű elvettetésem után, hogy ismét nyomnak egy tehetséget.

Tisztelt Első! Én éppen hogy tehetségesnek vagyok nevezhető, és ez elég ok arra, hogy kívánságomat komolyan vegye. Lennék csak hülye, úgy azonnal érdemekre hivatkoztam volna, amelyek nekem csak akkor lennének, ha hivatalom volna, és amelyek egy másik embernek semmit nem jelentenek, és nem tartalmaznak többet néhány unalmas papírlapnál.

Indokaimra utalva kérem, hogy szíveskedjék kérvényemet nemlegesen elbírálni, a mögötte álló igényeket nem firtatni, személyes kiválóságaimnál nem időzni, és anyagi nehézségekre nem hivatkozni.

Nagyon remélem továbbá, hogy nem kapok időben választ, mert a nem remélt siker és az erősen remélt sikertelenség állapotában sokkal szívesebben időzöm, mint ugyanezeknek biztos tudatában.

Egy ilyen levéllel érdemben foglalkozni kell. A kérelem tárgyát tekintve azonban éppen annyi reményt ad a pozitív elbírálásra, mint az elvettetésre.

A támogatás véletlen dolga

A Második és a többi, akik nincsenek szoros összeköttetésben a Hivatallal, soha nem tudhatják, hogy mi folyik az érdekükben, és mi folyik ellenük. Lehetőségük van azonban úgy tenni, hogy az ötletek tőlük származzanak. Mivel az Első nem ér rá dolgokat kitalálni, állandóan bombázni kell ilyenekkel. A fárasztás eszközei tehát a kérvények, kérvények és még egyszer kérvények. Mivel némelyiken felháborodik, nem felejti el őket. Így eshet meg, hogy a legjobban szidott tervvel egyszercsak mint a saját magáéval áll elő, és a javaslattevők, akiknek egyszer a fejéhez vágta ugyanazokat a terveket, tátott szájjal bámulják, hogy milyen átalakuláson tud átmenni egy gondolat idegen fejekben.

Ezzel a taktikával elérhető, hogy ha nem is az valósul meg, ami jó volna, valami mégis megvalósul. Igaz, hogy éppen nem működik. Ismét mindenki jól jár. Az is, aki valamikor a javaslatot tette, mert nem az ő felelőssége, hogy a dolog nem működik. Az is, aki elfogadta az Elsőtől, mert nem kell vele többet foglalkozni. És az Első is jól jár, mert úgy tudja, hogy a sok agyatlannal szemben mégiscsak az ő javaslatát fogadták el. Nem fog kiderülni, hogy az Első kotnyeles. A Második jól teszi, ha azt állítja az átalakult tervezetről, hogy kitűnő alkotásról van szó. Ez esetben valakinek talán haszna lehet belőle. Az így létrehozott rendszerek, munkahelyek, laboratóriumok, együttműködések stb. sohasem lesznek működőképesek, sőt használhatatlanok a megvalósulás pillanatától kezdve. Ezt mindenki tudja. Az Első úgy tudja, hogy igen. Erről újságcikkek jelennek meg, és a tervezet ezekben éri el a reinkarnációját. Ha főnixnek indult, akkor káposztalepke lesz belőle, ha elefántnak, akkor legfeljebb mosómedve. „Valami készül Dániában” – morogja az egyetemi közpolgár. De semmi sem történik. A hír után „a többi néma csend”.

Nem emlékszem egyetlen olyan „koncepció”-nak nevezett tervezetre azok közül, amelyeket beharangoztak és nem csináltak meg titokban, vonatkozzon az oktatásra, kutatásra, valaminek a beruházására, felszerelésére stb., amely végül ne torkollott volna személyes kérdésekbe, amelyekben szükségszerűen megfeneklett. Ha mégoly nagyszerűnek látszott is az elején, mint minden tervezet – többnyire a demokrácia sűrű emlegetése közben –, elérkezett abba a stádiumba, amelyben a „kinek használ?” kérdés lépett a „mire jó?” kérdés helyére. Ezzel az átalakulással egy időben a „ki legyen a felelőse?” kérdés azonnal harcokat indított meg, szakavatott belső akadályozók keletkeztek, akik előre sokallták a felelősök hatalmát. Nem véletlenül. A terv becsülhető értékétől függetlenül – mely csak akkor derült volna ki, ha megvalósul – a felelős személyek hatalmának lényege a Magas Hivatallal való bizalmi kapcsolat. Ennek a függvényévé válik minden: a pénz, a hitel, az ütemezés, így nem csoda az irigység. Mindenki tudja, hogy minden létesítmény terület jellegű; és a hierarchikus rendszerekben minden valóságos és képzeletbeli terület privilégium. Körülpisilt területnek számít egy drága műszer, egy kutatásra alkalmas bonyolult laboratóriumi berendezés, egy vizsgálórészleg, de egy terv, egy támogatási ígéret és egy valakivel valamikor kötött kapcsolat is.

A privilégium akkor tartható fenn, ha mindenből egy van, pedig több kellene. A privilégium a létesítmény vagy berendezés működészavaraitól erősödik, akármilyen paradoxonnak látszik ez a megállapítás. A jól működő rendszerek könnyen közkinccsé válnak. A vacakok pedig – az állandó javítgatások szükséglete és felelőseik állandó fontoskodása miatt – privilégiummá. Ez a rossz tervek perszonalizációjának végső stádiuma, és ez vezet egyszersmind általános megnyugváshoz a gyilkos irigység helyett: „kaptak egy sz…t” – állapítják meg az avatott belső akadályozók. És mindenki megnyugszik, és senki nem irigykedik tovább.

A „kedvező” körülmények

Valamikor szokás volt a keleti országokban a vezetők kiválasztásában kontraszelekcióról beszélni. Ez butaság volt. Kontraszelekció akkor történt volna és akkor történne ma is, ha a mostani Elsőktől eltérő karakterek jutottak volna hatalomhoz (és tegyük fel, hogy a hivataluk nem torzítja el őket – bár ennek csekély a valószínűsége), mondjuk fiatalok, de érettek és nagy munkabírásúak, azonkívül korán teljesítők.

Ez a nullanövekedésre tervezett keleti országokban, elsősorban a keleti birodalom (Österreich) báltermeinek bűvöletébe visszavágyódó Magyarországon problémákat és kellemetlen feszültségeket okozott volna. Egy elhatározásaiban szalmaláng, embertömegét tekintve nem túlságosan tehetséges, egyetekben pedig mértéktelenül szegény ország számára tragédiákat idézne elő, ha a vezetőinek nagy része nem elsősorban hűséges, hanem elsősorban renitens és okos volna. Minden időkben és minden ilyen helyen olyat kell vezetőnek választani, aki csak oly mértékben okos, hogy feszültségeket nem idéz elő, és szereti a Hivatalt. Ilyet választani pozitív választás. A retrospektíve mindig kimutatható fejlődés, pl. az orvosi, biológiai és embertudományokban nagyrészt nem a vezetőktől függ, hanem személyektől, akik életüknek éppen az aktív szakaszában fordítottak kevés gondot a hivatalra és sokkal többet saját magukra.

A „kedvező feltételekben” sem kell hinni. Nagy teljesítmények általában kellemetlen körülmények között születnek a keleti országokban. Ezekről azonban később azt állítják, hogy a „kedvező körülmények hatása alatt” jöttek létre. Elég illúzióromboló volna bevallani, hogy a felfedezések nagy részében tetten érhető az a szándék, hogy valaki azért dolgozik éjjel-nappal, hogy ne legyen ideje gondolkodni – a „kedvező feltételekről”.

Az intézet leültetése

A hűség biztosítása végett kezdetben kiosztott funkciókat az Első általában hamar visszavonja, mert minden intézkedése nagyon lelassul. Ezután a hierarchikus hibák következnek, mert a demokrata viselkedés felfedi a beosztottak értetlenségét. Senki nem viselkedik úgy, ha megbízatást kap, ahogyan elvárható lenne tőle. Bonyolult viszonyok között pedig – ahogyan már említettem – bekövetkeznek a félmegoldások, mint a hímzőpárna és a Kegyenc kijelölése. Bizonyos képességek csökkenése már a kinevezések első évében kiütközik. Ezek főként a határozatlanságból adódnak, amit a belépő Első a bizonytalansága miatt mint demokratikus ügyintézést tüntet fel. Néhány Első megijed a hatalmától. Elég zavarbaejtő, amikor a korábbi kapcsolatait nem határozza meg az új helyzetnek megfelelően. Néhány korábbi munkatársával kitüntetően éreztetni óhajtja, hogy viselkedése velük változatlan, „mintha mi sem történt volna”. A beosztottakat azonban nem lehet becsapni, ők tudják, hogy történt. Hierarchikus rendszerekben, ahogyan említettem, az általános érdek a helyek pontos meghatározása, akár egymás rovására is. Akit egy Első tüntető udvariassággal – mondjuk azért, mert halhatatlansága előtt barátságos viszonyban volt vele – egy megbeszélés során a dohányzóasztalhoz ültet, annak tudnia kell, hogy ott csak mellékes dolgokról lesz szó. A dohányzóasztal mellett a tárgy elsüllyed, a komolysága megszűnik. A korábbi barátságok az Elsőkkel mindenféle veszélyekkel vannak tele.

Az uralkodás második évében a korábbi barátok és az Első is rájön, hogy hibázott, és akkor visszaáll a hierarchia. Az újabb hibák már ebből adódnak.

Teljesen „leültetni” egy intézetet úgy lehet, hogy az Első szeszélyesen váltogatja a tanácsadók sorrendjét a hierarchián belül. Ezzel elérhető, hogy a tárgy, amivel foglalkozni kellene, másodlagossá válik és mindenki – beleértve az időszakosan kiemelteket is – teljes munkaidőben csak azzal tud törődni, hogy a saját helyzetét figyelje. Viselkedésbajnokok jönnek létre, akik minden gesztusukra vigyáznak, a hivatali renddel való kapcsolat felértékelődik. A teljesítmények a „felsőbb kapcsolatok” függvényeivé válnak. Tartalmas munka nem végezhető, mert az izolációval jár, ami csökkenti a társasági érintkezések számát.

A munka tehát a sikertelenség melegágya lesz. Miközben az Első csúszkál a hierarchia lépcsőin, az intézetben egymás kezét figyelik, önvédelmi klikkek alakulnak, és a középszer hosszú évekre eluralkodik.

Csak nagyon kevés Első olyan tehetséges, hogy jelleme a hatalom közelében nem torzul el. A jól kormányozható Elsők kiválasztása azért okos döntés, mert ezek mindenki számára egyértelműen egyből feljutnak a saját inkompetenciájuk csúcsára, tehát nincsenek „átmeneti időszakok”. Inkompetensek, és kész, de a viselkedésükkel nem sértik meg a Hivatalt, ami viszont haszonnal jár.

Az Elsők hűségéről

Az Elsőnek mindegy, hogy milyen politikai rendszert kell kiszolgálnia, a kérdés csak az, hogy képes-e úgy tenni, mint aki kiszolgálja. Ez a tény már önmagában elvethetővé teszi azt a lehetőséget, hogy politikai rendszerek milyenségéből ítéljünk meg csatlakozó Elsőket. Az Első nem jellemezhető azzal a politikai rendszerrel, amelyhez csatlakozott, mert nem az erkölcsi tartalmát tekinti (az elején ilyesmi nem is látszik), hanem azt, hogy ő maga vállalja-e azt a kockázatot, hogy egyetért, ahelyett a kockázat helyett, hogy nem ért egyet. Ha véletlenül az utóbbihoz van kedve, mert ezt jobban meg tudja magyarázni magának, akkor is tehet úgy, mint aki egyetért, mert ki tudja bizonyítani, hogy hazudik? Mivel nincsenek használható módszerek a hazugság bizonyítására, meg lehet érteni az újabb megítélők folytonos kínos aggodalmát és törekvését arra, hogy olyan módszereket találjanak ki, amelyek egyértelműen elválasztják a hazugokat az igazaktól. Ez a bizonytalanság csap néha át agresszióba személyek megítélésénél. Ebben a szakaszban teljesen mindegy, hogy ki mit mond, valaki eldönti, hogy igaz-e vagy nem. Ilyenkor a hazugság bizonyos személyeknél nem firtatható, ők játszhatnak, mások pedig a fejükkel fizetnek érte.

A kirekesztősdiben azért kell következetesnek lenni, hogy ne hazudhasson mindenki. Ha a játékszabály az, hogy a változások elején elnézően kezelik a hazudókat és a hűséget esküdőket, akkor mindenki, akinek ehhez érzéke van, hirtelen átváltozhat. Gondolják csak meg! Nem akármilyen szellemi teljesítmény úgy átállni egyik oldalról a másikra, hogy közben a személyiség ne sérüljön. Általában minden rendszerújító meggondolja, hogy merje-e felületes politikai érvelésekből kiindulva vagy pillanatnyi előnyszerzés reményében diszkvalifikálni a lojálisok seregét, mert ha köztük különbséget tesz, akkor elfogynak a támogatói.

Mivel a szellemi foglalkozásúak nálunk ugyanazokat az iskolákat végezték el, ugyanazokat a dolgokat tapasztalták, ugyanazokat a fordulatokat élték meg, ráadásul még intelligenciájuk is hasonló, ezért közel egyformán képesek, ha ez nagyon szükséges, hazudni vagy látszólag igazat mondani. Ezért kell megakadályozni azt (civilizált módon és nem a nyelv kivágásával), hogy a korábbi hűségesek beszélhessenek, mert ha beszédhez jutnak, akkor több mint ötven százalékuk hazudni fog, és ez újabb feszültséget és bizonytalanságot okoz a megítélőkben. Felettébb kínos. A legjobb volna tehát nem méricskélni, hanem egyszerűen megvonni a szót. A szót, amely akkor a legveszélyesebb, ha hűségnyilatkozattá áll össze.

(A legdurvább példát erre a Harmadik Birodalom szolgáltatta [Ärzte in Nationalsocialismus 1983 Köln]. A Nemzetiszocialista Orvosszövetségnek 1929-ben 120 tagja volt. Hitler hatalom-átvételének időpontjában 2786 tagot számláltak (az összes orvos 5,7%-a), ezután a taglétszám exponenciálisan emelkedett, és 1942-ben elérte a 30 000-t (az összes német orvos 50%-a!). Sajnos nem ismert, hogy az NDK-ban hány vezető orvos nem volt a KP tagja, valószínűen a fenti arányt nem érték el. (Még Magyarországon sem lehet tudni, hogy hány vezető orvos NEM VOLT az MSZMP tagja, és az sem ismeretes, hogy más értelmiségi szakmákkal összevetve hogyan állt a párttagok aránya az orvosok között).

Figyelemre méltó az is, hogy a Nemzetiszocialista Orvosszövetség elsőrendű feladatának a „nemzeti biológia” terjesztését vallotta, és felkínálta magát szaktanácsadóul a Nemzetiszocialista Pártnak „népegészségügyi és fajbiológiai” kérdésekben. Más az orvosi ismeretekből, ha jól meggondoljuk, nem is használható a politika mellett, de a „népegészségügy” emlegetése, a tételes egzakt orvostudomány (a Schulmedizin) támadása, a biológiai orvoslás hirdetése (a népi gyógyászat ürügyén a sarlatánok beengedése a katedrákra, azzal az érveléssel, hogy minden jó, ami a beteget szolgálja), a születések szabályozása, a népszaporulat előírása, automatikus csatlakozás az abortuszt ellenzőkhöz, valamint a különböző „tisztogatások” (higiénia, mentáihigiénia, aztán Rass-higiénia) orvosok szájából nem fejeznek ki mást, mint a társadalmi zavarokban megnyilvánuló dependens helykeresést. Kifejezik továbbá az etika felfüggesztését, ami a politikai szempontok orvosi tevékenységbe vitelének egyenes következménye.)

Vannak persze kivételek, mint pl. Heidegger, akit a saját intelligenciája csalt meg. Csak egy nagyon okos és nagyon elszánt embernek juthat eszébe, hogy a gonosz ellen leghatásosabban a vele kötött szövetséggel lehet védekezni. Ezt a szövetséget azután mint áldozatot lehet feltüntetni, amely a vállalással igazolja magát. Hiába minden. Nem igazolja, csakhogy ez is később derül ki. A politika pecsétje az ördög pecsétje. Lemoshatatlan.

Undok kis cseppek a tengerben

Ha az időszakosan meghirdetett egyetemi reformok megvalósulnának, akkor azok a kívánatosnál nagyobb mértékben rontanák azokat a működéseket, amelyeket reformálni akarnak. A jakobinus lelkesedés csinálja a hagyományos cinkosságra alapított rendszerekben a legnagyobb bajt, és a legkevesebb effektussal jár. Ezért a krízishelyzeteket azoknak kell irányítaniuk, akiknek a kezükben van a hatalom. Ennek másik oldala: a legnagyobb hatalom mindig azoknak a kezében összpontosul, akik a krízishelyzet menedzselésére jogot kapnak. Azzal, hogy egy reform nem sikerül, csak növekszik azoknak a szerepe, akik elindították. Mivel az egyetemi reformok általában – tartalmukat tekintve – zavarosak és a semmi érdekében történnek, semmi eredmény nem várható tőlük, kivéve azt az egyet, hogy a kezelői a helyükön maradhatnak, és kapcsolataik nem hígulnak fel. Ha a reform véletlenül kicsúszna a menedzserek kezéből, és elérne bizonyos célokat, akkor megszüntetné azokat, akik elindították, tehát ezeknek az a céljuk, hogy a reform bukjon meg, és ez nagy valószínűséggel rendszeresen meg is történik. A reform akkor a legjobb, ha nem reformál, mert ennek a skizofréniája őrzi meg legjobban a hagyományos rendszereket.

Az Elsők általában nem törődnek egymással, de bizonyos közös érdekekre vigyáznak. Az Elsők gárdája azonban nem úgy marad egységes, hogy elkülönül, hanem úgy, hogy elvegyül. Ha létezne egy „magas vezetőség”, amely egy terület, üzem, egyetem működését irányítaná, és létezne egy másik hangoskodó csoport, amely érdekekre vigyázna, akkor könnyen megeshetne, hogy a felsők között vetélkedés indulna meg a hatalomért, és nem mindegyik járna jól. Semmi baj nem történik azonban, ha az Elsők belebújnak a nagy testületekbe, mert akkor ellenőrizhetetlenek maradnak, és hatalmuk korlátlanná válik. Ehhez bizonyos szintre kell süllyeszteni a „választott” – lehetőleg működésképtelen nagyságú – irányító testületek hatáskörét, és máris az történik lényeges dolgokban, ami az Elsők megbízóinak jó, akikkel az Elsők haladéktalanul azonosulnak.

Az elmúlt húsz évben három reformhullám söpört végig az ország egyetemein. Ezek mindössze a belső erőlködéseket fejezték ki, közben nem látszottak olyan tisztán a hiányok. Az a diszkomfort, amelyet a kevés pénz, kevés hatalom és a szűk területek idéznek elő, kedvez a reformerek szaporodásának. A reménykeltés a politika megszokott füllentéseihez tartozik. Nem tudom pontosan, hogy miért, de az eddigiek alapján levonható a következtetés, hogy a politikai indíttatású reformok az egyetemeken megbuknak. Mégpedig az erkölcsi alapok hiánya miatt buknak meg, nem azért, mert a kidolgozóik buták. Azt gondolom, hogy a kínnal-keservvel kiötölt reformok bukásának alapvető oka az, hogy a politika felfüggeszti az etikai szempontokat. Ez ellenállást vált ki azokban, akik nincsenek a jutalmazottak között és azokban is, akik kénytelenek másokat megjutalmazni. Mindez mindkét táborban regresszív viselkedést eredményez, melynek lényeges elemei a túlzott függés a felettes mindenható hivataloktól, amelyek az összes anyagi eszközt a kezükben tartják és az érzelmek túltengése, amivel együtt jár a logikus gondolkodásra való képesség hanyatlása. Ezek tömegjelenségek. Teljesen függetlenek attól, hogy milyen okosak a tömeg tagjai – egyenként. A reformok bukása végül is, hiába mondogatják a kezdeményezők, nem anyagi, hanem erkölcsi természetű.

Közvetett bizonyítékot arra, hogy a reformerek bukásra játszanak, az szolgáltat, hogy minden reform úgy végződik, hogy a benne részt vevőket (nemcsak a kezdeményezőket, hanem az általuk megbízottakat is) a Legfelső Hatalom kitünteti. Ezek soha nem fognak többé a kijelölt lojálisok társasága ellen fellépni, mert maguk is lojálisokká váltak, amikor a kitüntetést elfogadták. A kitüntetésekben megnyilvánuló gesztussal a hatalom a lojalitás kényszerét demonstrálja és azt, hogy nincsen szüksége újítókra. Az újítók is kellemetlenek.

Nem értem, valamikori politikai nézeteim miatt – amelyekkel akkor sem értettem egyet- kerülök most rosszabb helyzetbe, holott mindazok, akik most megítélnek, számtalanszor hallották tőlem azt, hogy mivel nem értek egyet. Azok, akik most minden eszközzel bántanak, tudják, hogy amire hivatkoznak, az nem igaz, mert Ők állították, hogy azért szereztem közöttük tekintélyt, mert úgy érezték, hogy nem hiszem el, amit akkor mondtam. Nagyon is sértve érzem magam, hogy most, amikor változott a helyzet, éppen Ők akarnak rávenni arra, hogy hazudjam azt, hogy én csak úgy csináltam, mintha nem hinném, amit mondtam, pedig szerintük valóban hittem, és őket ezzel akkor becsaptam.

Most tehát azt kellene hazudnom, hogy akkor hazudtam. De én akkor nem hazudtam, mert valójában nem hittem el, amivel egyetértettem, csak akkor hazudtam felfelé, mások érdekében, amikor azt állítottam, hogy nem hazugság, amit mondok.

Tehát ha most nem hazudok, akkor nem hisznek nekem, és rosszul járok, és ha most hazudok – azt hazudom, hogy elhittem, amit hazudtam –, akkor is rosszul járok.

Embert akasztani a kitüntetésre

Eleinte nehéz találni, mert nem lehet tudni, hogy mi jobb: a puritanizmus vagy a selyemnadrág. Azután hirtelen a kitüntetések özöne indul meg.

Mivel a fordulat feltalálói, vagyis azok, akik annak tartják magukat, jelentősen elmaradtak a kitüntetésekben, lázas igyekezet indul meg ennek behozására. A játék mintáit mindegyik reformer készen kapja, csak azok nem látják, akik benne vannak, mindenki más jól emlékszik. Ismét egy szűk kör tünteti ki egymást. Ebben megint csak a hűség az alapvető szempont, mégpedig a sietség miatt az a hűség, amelynek kimutatása a rövid idő miatt meg sem történhetett, tehát minden plecsnit, minden fordulatok alatt a „hűséges” előlegben kapja. Egy jobbra vagy balra át(!)-tal kinek a mellére, kinek a (…) hátára kerül a plecsni. Mivel senkit sem szabad kitüntetni a „másik táborból”, ezért felesleges „Kitüntetést Adományozó Bizottságokat” létrehozni, vagy ha ilyenek kialakulnak (különösen a kitüntetésözön elején), akkor is minden sorba megy. A kitüntetések sorrendjét az aktuális hatalomban betöltött hely határozza meg, amelyre a bizottságok azonnal „ráéreznek”. A közhangulat megérzése olyan tökéletesen működik, hogy rövidesen egyetlen személy (a legnagyobb megérző) döntése is elég lesz a listák összeállításához, és akkor a gonoszok suttogni kezdenek, hogy ezek nem kitüntetések, hanem „adományok”.

Az Elsők a legjobb tárgyai a kitüntetéseknek. Ebben a Hivatal óriási találékonysággal jár el. Legjobb olyan kitüntetést kapni, amely egy bizonyos attitűdöt jutalmaz, és nem valami bizonyítható cselekedetet. Miért? Azért, mert a bizonyíték veszélyessé válhat. Mivel Magyarországon az elmúlt száz év alatt még nem fordult elő, hogy egy kitüntetésre több mint 20 évig büszke lehetett valaki, kell némi bátorság és jövőbelátás a kitüntetés elfogadásához. Az Elsők ennek tudatában vannak, de ha felajánlják nekik a kitüntetést, nem tehetnek semmit. El kell fogadniuk. Az elfogadás gesztus, azt fejezi ki, hogy az Első szerint a Hivatal örök. A Hivatal sejti, hogy nem az, az Első meg tudja, de mindkettő mosolyog. A fentiekből következik, hogy, ha a beosztottaknak módjukban áll, olyan kitüntetéseket kell javasolniuk az Elsőknek, amelyeknek VAN politikai jellege. Ezzel takaros szorongást lehet bennük előidézni.

A nempolitizálás lehetetlensége

Minden fordulat alkalmával rövid időre az értelmiségieknek (az orvosoknak is) lehetőségük nyílik arra, hogy NE politizáljanak. Ez azonban még sohasem következett be. Valamennyi szellemi foglalkozású közül egyedül az orvosnak van hatalma arra, hogy határozottan definiálni tudjon egyéneket, akik a nem definiálható arctalan tömegből származnak. A definíció módja a betegségkategóriák személyhez kötése. Egészséges „bárki” lehet azonban, attól kezdve, hogy betegágyra kerül – az orvos szemében – személyisége határozott formát ölt. Valaki lesz, akinek lyukas gyomra, alkoholos mája, daganata, fájó dereka, elmebaja stb. van, ezáltal lénye könnyen meghatározhatóvá válik. Ezek a meghatározások teljes körűek. Kiterjednek az ember előéletére, le-és felmenő rokonaira, életkörülményeire, korábbi bajaira, állapotaira és betegségeire.

Fordulatok idején ebből adódik az orvosok azon tévedése, hogy az individuális betegségeket hirtelen átviszik az arctalan társadalomra, és úgy tekintik (dimenzió-tévesztéssel) a sokaságot, mintha az betegágyba került volna, ezzel az orvosok diagnosztikai hibát követnek el, és elveszítik a definiálás képességét. Vannak karizmatikus orvosok, akik ebben a tévedésben válnak hírhedtté, de sohasem válnak tűrhető politikussá.

Az orvos, amikor politizál és hűséget esküszik valamelyik pártnak, tulajdonképpen tilos dolgot cselekszik. Azzal, hogy nem mond igazat, nagy bajt nem csinál, hiszen napi gyakorlata során erre számtalan alkalma van. Az, hogy ne mondja a valóságot, néha szinte a hivatásához tartozik. Ezt orvosoktól nem is veszi senki rossz néven. Ez a dolguk és kész. Az orvosok többsége hozzászokott, hogy ne is beszéljen máshogyan, mint konjunktívuszban. A konjunktívusz a politikának is alapvető nyelvi fordulata. A politika az orvosok kezében valóságos fegyver a Hivatal szolgálatában.

A hatalom oldalán álló orvos automatikusan diszkvalifikál mindenkit, akivel nincsen egy táborban. Erről azt lehet hazudni, hogy „szakmai ítéleteit nem zavarja” a politikai hovatartozása. Azoknak a választását viszont, akik tudják, hogy az orvos hova tartozik, lehet, hogy zavarja. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy szabadkőműves orvoshoz buzgó katolikusok járjanak, vagy egy magára valamit adó vallástalan csak minden nap áldozó sebésszel akarja megoperáltatni magát. Ugye, nyájas olvasó, ezt fölöttébb nehéz volna elképzelni a különbségtevésben olyan jártas európaiakról?!

Nobel-díjat a suszternak

Komoly bajok származhatnának abból, ha olyanok, akik mondjuk a biológiában, biokémiában, genetikában stb. járatosak, egyszer csak országokat akarnának vezetni. Szent-Györgyi Albert ezt jól tudta. Huxley könyvéhez írt előszavában ki is fejti, mert megvizsgálta magát. „Nekem is van két könyvem és vagy fél tucat értekezésem a háború és béke problémájáról (mondja szerényen – csak tudnám, mikor írta?). Nem jelent meg és nem is fog.” Huxley viszont komolyan gondolta, hogy a háborúk további elkerülése végett fogadják el egy bizonyos dr. Weltfish javaslatát, amelyet a Scientific Monthly 1945. szeptemberi számában tett közzé.

Annak a mintájára, ahogyan az orvosok Hippokratész esküjét teszik le, melyben az áll, hogy „nem fogja becstelenül kihasználni helyzetét, hanem mindig megemlékezik a szenvedő emberiséggel szemben fennálló kötelességeiről”, minden technikusnak és természettudósnak hasonló esküt kelljen tennie, körülbelül a következő szöveggel: „Kötelezem magam, hogy tudásomat az emberiség javára, a világ romboló erői és az emberek ártó szándékai ellen fogom felhasználni, és együtt fogok dolgozni bármily nemzetiségű, hitű vagy fajtájú tudóstársammal e közös célunk elérésében” (pl. atombomba, jegyzem meg halkan).

Most már tudjuk, hogy ez képtelenség, egyszersmind szerencse is. Szeretném én látni, hogy mi történne, akár a mai napon azzal a „tudóssal”, aki kijelentené, hogy ő nem elsősorban amerikai, hanem világpolgár, és a világbéke érdekében az orosz, az izraeli vagy a dél-afrikai tudósokkal fog össze, mondjuk a béke biztosítása érdekében, és nem a saját kormányával. Hogy néhány évtizede mi történt, azt jól ismerjük.

Hogyan kell krízist előidézni békeidőben?

A pénz szaga

Az orvosnak előjogai vannak, amelyek minden rendszerben elviselhető megélhetést biztosítanak számára (betegek mindig lesznek, és mindenki megbetegedhet alapon). Az elmúlt rezsim vezéreinek is sikerült megvásárolniuk az orvosok többségének lojalitását, mégpedig előjogok biztosításával.

Ezek miatt vált vonzóvá az orvosi pálya. Az orvosok ugyan nem kaptak „rendes” fizetést, de rendelkeztek azzal a joggal, hogy szabályozott ár nélkül, ismeretlen értékű áruért adózásmentesen, titokban fogadhassanak el pénzt, és ezért nem büntetik meg őket, ha hűségesek maradnak. Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor az ilyen „üzlet” vétség, amiért kereskedőket néha perbe fognak, és bizonyítaniuk kell, hogy nem loptak, és adót nem csaltak, mert a lopás is, az adócsalás is törvénybe ütközik.

A hiányok ellen, amelyeket az orvostársadalom vezetői passzív viselkedésükkel fenntartottak, a beteg a pénzével védekezett. A központi forrásokból tengődő egyetemek csak annyi pénzt kaptak, pl. munkabérre, amelyért (ha levették belőle az állami bürokrácia fizetését) éppen nem jött volna senki dolgozni. Ezért alakultak ki a pótlékok, amelyekkel együtt már munkát lehetett vállalni, ezek a pótlékok viszont abból származtak, hogy az állások egy része (az alacsony bér miatt) mindig betöltetlen volt, az így kialakult sápot nagyrészt az egyetem központi hivatalai csapolták le, és egy részéből bizonyos – teljesen individuális – elbírálás alapján (melybe beletartozott az idők cinkossága is) a ténylegesen többletmunkát elvégző fiatal beosztottak kapták a legkevesebbet, a felettük lévő kisfőnökök pedig a betöltött időnek megfelelő részt. Cudar idők voltak bizony! Milyen jó, hogy végük?!

Statisztikai elemzéssel bebizonyítható, hogy az egyetemen alkalmazott orvosok fizetése a szolgálati idővel majdnem lineárisan növekszik. Mivel a szolgálati idő és az egyetemi rang szintén arányban van, az utóbbi is használható az abszcisszán az előbbi helyett. A gyakornok (havi 10 E Ft) és az igazgató professzor nettó fizetése (35 E Ft) között a tanársegédek, adjunktusok és docensek bére az összekötő egyenesre esik. A „nem ellenőrizhető forrásból származó jövedelmek” esetében a haladvány nem számtani, hanem mértani. Ha a gyakornok és a klinikai orvos fizetését vesszük x-nek, akkor az adjunktus összjövedelme az extra jövedelemmel: 2x, a docensé 4x és a professzoré (főként a manuális szakmákban) a docens négyzete, tehát 16x. 160 E Ft a mértani haladvány csúcsa.

Megéri óvatosnak és hűségesnek lenni és annak maradni? Az időszakos inflációs árfolyamok nem változtatnak a fenti arányokon semmit, úgyhogy ne a konkrét számokat, hanem csak a szorzókat nézzék. Az időszakos – az infláció mértékét soha el nem érő – fizetésemelések a lineáris haladványt egyáltalán nem változtatják meg. A betegek viszont pontosan tudják az inflációs rátát, sokkal pontosabban, mint a bankszakemberek (ők is csak akkor jönnek rá a reális növekményre, ha megbetegszenek). Az inflációs rátának megfelelő összeg egy része felkerül az adományokra. Mindenki tudja, hogy túlfizetés nem alakulhat ki, ugyanis nincsenek fix árfolyamok, csak arányok. Mivel a mértani haladvány fennmaradását a „mindenáron hűség” biztosítja, az abszcisszán a 0 felé eső csoportok elégedetlenségét nem a viszonyok megváltoztatása, hanem a gyorsabb haladás vágya motiválja. Ebből ismét skizofrén helyzet alakul ki: a hierarchiát mindenki nagyon fontosnak tartja, mert tudja, hogy hierarchikus rendszer nélkül nem érhet el a mértani haladvány csúcsára, de ezzel egy időben a felül lévőket le akarja taszítani, tehát alkalmasságukat a hierarchia fenntartásában tagadja. Gondolni sem jó arra, hogy mi történne a mindig szegény egészségügyben, ha egy pontosan mérő rendszer egyik napról a másikra megvalósulna. Mivel ettől mindenki fél, nem nagyon kell számítani rá, újabb pecsétekre, ellenőrökre és pótcselekvő ún. társadalmi szervezetekre viszont igen. Várhatóan tovább növekszenek majd a kitöltendő kérdőívek és kimutatások, mivel ezek mindig a Hivatal által kirótt penitenciák.

A betegek hozzátartozói hálásak annak, akinek a nevét meg tudják jegyezni (aki Goldschmidthauser, magyarosítson Aranyra, Kovácsra vagy Házyra, mert különben éhen hal).

– Asszonyom, higgye el, hogy mindent megtettünk a férjéért, ami orvosilag és emberileg lehetséges volt…

A kezét tördelő hozzátartozó az orvos homloklebenyét tördeli a kezei között.

A hírzárlat visszafordítása

Láttuk, hogy az Első paradoxonja: mindenről tudnotok kell, azt jelenti, hogy csak azt tudjátok, ami nem tartozik rátok. Ezzel a taktikával minden hasznos információ eltitkolható, illetve, nem lehet tudni többé, hogy mit kell tudni, és mit nem. Ezzel szemben a beosztottak csak hazugsággal védekezhetnek. Úgy kell tenniük, mintha tudnának valamit. Sejtetni kell, hogy „rendelkezésre álló információk szerint” ez és ez történt itt és itt. A beszámolókat úgy kell elkészíteni, hogy csak az Elsőt személyes hiúságában érintő kérdéseket dolgozzák ki, és a lényegről semmi se hangozzék el. Az utazások valóságos célját nem szabad elárulni, vagy sohasem a teljes igazságot. Mindennek ellenére kerülő úton az Első fülébe kell juttatni azokat a félinformációkat, amelyek nem jelennek meg sem írásban, sem szóban. Ez az Elsők számára pluszmunkát jelent.

Kénytelenek pletykaforrásokat szerezni, így a hírforrások egyre bizonytalanabbak lesznek. Ezzel a beosztottak olcsóvá teszik az Elsők tájékozottságát, azaz siettetik a „magánemberré válás” folyamatát, amely a hivatali teendők nyomása alól való kibúvás kísérlete.

Az Első a saját nyájjal kapcsolatban úgy viselkedik, mintha azt akarná, hogy az gyarapodjon. Egyébként nem azt akarja, mert nem ér rá akarni, csak azt akarja, hogy úgy nézzen ki, hogy a nyáj gyarapszik, és nem az egész nyájra érti, hanem a nyájnak arra a részére, amelyik elhiszi, hogy annak gyarapodása tőle függ.

Amíg tehát a Másodikkal való elbánásban a belső szellemi módszerek elégségesnek látszottak, az Elsővel való elbánásban ezek elégtelenek. A közvetlen merénylet itt sem alkalmazható, az anarchistákat (akik természetesen csak szájjal művelik az anarchiát) a nők intézik el, mert az anarchistáknak is van otthon feleségük, aki többre tartja a megélhetést az igazságnál. A hűtlenségek napi fordulatait ugyancsak a nők bocsátják meg az Elsőknek, a Hivatalok pedig az Első védelmével önmagukat védik. A nem Elsőknek az sincsen a hatalmában, hogy még több hivatalt tegyenek az Első nyakába.

Értékekre alapított neveltetésünk kényszeresen azt gondoltatja velünk, hogy aki az Első helyére pályázik, annak sok mindenben jobbnak kellene lennie, mint az Elsőnek. Ez azonban megint nem így van. Senki sem lehet hűségesebb az Elsőnél, mert az nem hihető. A hűséghelyek egyébként is számozottak. Az átváltozás illetlenség, az átváltozó hűségesre azt mondják, hogy „lihegő”, mert titokban mindenki tudja, hogy az Első nem olyan nagyon hűséges, mint ahogyan azt állítja. Senki nem lehet ezenkívül nőiesebb az Elsőnél, mert akkor azt mondják rá, hogy langyos, és ezzel sem éri el a célját. Ezenkívül Elsőéknél senki nem lehet toleránsabb, mint az Első, mert a többinek nincs miből engednie, ugyanis ők azok, akikkel szemben kell tolerancia. Nem lehet senki kicsinyesebb, mint az Első, mert a kicsinyesség egyértelműen a Nagyság ismérve, ahogyan mondottuk, és a kicsinyesség bemutatása egyenlő a hatalomvágy elárulásával. Az önjelölt utód nem lehet igazságosabb sem az Elsőnél, mert annak ez a tulajdonsága hiányzik, és ha úgy tesz, mint amaz, akkor a többi megutálja.

Arról, hogy az Első nem személy

Bármennyire is úgy néz ki, hogy ebben az írásban az Elsőket mint személyeket tárgyaljuk, nagy hiba volna elhinni, hogy az Elsők személyek. Az Elsők, mint látni fogjuk, csak akkor válnak hirtelen személlyé, ha hibákat követnek el, erre azonban olyan erősek a személyiségen kívüli biztosítékok, hogy alig van rá lehetőségük (l. „kényszer alatt cselekszik”). Az Első, bármennyire is óhajt személy lenni, bizonyos bemutatott tulajdonságok segítségével, mint pl. apa, anya vagy idősebb testvér, ezeknek nem a vonásait, csak eszmei definícióit tartalmazza.

Az Első (nagyon durva, de célravezető egyszerűsítéssel) nem más, mint a hivatal jéghegyének a csúcsa, amelyről tudnia kell mindenkinek, hogy az veszélyes belőle, ami nem látszik. A jéghegy-hasonlatot más vonatkozásban is igaznak érzem:

Foglaljuk össze tehát, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből Első legyen, anélkül, hogy személlyé válna:

A szakértelem illúziója

Az Elsőket igazából csak eszme emelheti fel és eszme teheti tönkre. A szaktudásról szóló gyermekmesék csak kellemetlenségeket okoznak. Az Elsők, akik azt állítják, hogy ők sohasem politizáltak, bizonyára definíció-zavarban szenvednek. Az eszmecsinálóknak azért kellemetlen a szakértelem hangoztatása, mert ebben a vonatkozásban sérthetők (aki a beszéd révén orálisan kielégül, az nem ér rá dolgozni), a szembenállóknak azért kellemetlen, mert azt gondolják, hogy ők a szakértők, tehát az értékesebbek, ezért elkezdenek kórosan viselkedni, és még jobban ellenállnak, eközben elbutulnak, mert nem érnek rá dolgozni az ellenállás miatt.

A „szakmai” kérdések akkor kerülnek elő, amikor egy Elsőt el kell távolítani. Ez a jó megoldás. Sohasem beszélnek szakmai színvonalról addig, amíg az eszme rendben van, és ennek kiszolgálásában az Első jeleskedik. Azonnal alkalmatlanná bélyegzik azonban, ha az új eszme emberáldozatot követel. Akkor többet már nem mondják, hogy „eszmei-politikai”, hanem azt, hogy „szakmai” bajok merültek fel. A kijelentés jogosságához maguk az Elsők szolgáltatnak alapot. Ők állították magukról, hogy sohasem politizáltak, és elsőségüket „szakmai érdemeknek” köszönhetik. Most aztán itt van a baj. Mi lett volna, ha bevallották volna a gesztusokat? Ugyanaz.

Az átutalt betegségek hatástalansága

Az átutalt betegségek taktikája az Elsővel szemben nem válik be (ellentétben a Másodikkal, akivel szemben érdemes alkalmazni, ahogy ezt az első részben leírtam). Ha az Első véletlenül megbetegszik, akkor rendszerint olyan baja lesz, amitől még többet lehet a munkahelyén és nem olyan, amely gátolná a tisztséggel járó manírok teljesítésében. Nagy hiba volna azt gondolni, hogy a betegség megrövidíti az Elsők alkalmazását, és az utódoknak több esélyük lesz az előrejutásra. Nem! Éppen fordítva:

Miért van ez? Azért, mert a Legfelsőbb Hatalom rendkívüli megértést tanúsít a valamilyen, főként egészségi ok miatt alkalmatlanná vált Elsőkkel szemben. A Második és a többiek a folyamatos kellemes hazugság állapotában tarthatják a beteg Elsőt, azzal, hogy folyton állítják, hogy milyen jól néz ki, vagy úgy viselkednek vele, mintha semmi baja nem volna.

Az még nem fordult elő, vagy csak kivételesen és nagyon gonosz körülmények között, hogy szakszerűen igazolható vagy mindenki számára egyértelmű szellemi hanyatlás miatt valakit a nyugdíjkorhatár előtt vezető állásából elmozdítottak volna. Az persze más dolog, amikor valamilyen politikai fordulat logikus következményeként a rezsim a saját embereinek akar helyet csinálni. Ilyenkor az eltávolítandóról elterjed, hogy szellemileg már nem felel meg a posztján. De békeidőben a Legfelsőbb Hatalomnak nem kell ilyent tennie.

A Hivatal számára az Elsők betegsége oly mértékben egyszerűsíti a kontrollt az Elsők felett, mint az alkoholisták felesége számára az iszákos felett. A beteg Első jó Első. A betegeskedő Első elérheti a szellemileg önállótlan gügye királyok békességét. Ha híre megy, hogy van valami bibije, a Magas Hivatalnak az Első azonnal ellenállhatatlanul szimpatikussá válik. Aki Első akar lenni és azzal kérkedik, hogy egészséges, az biztosan elveszti a csatát. Nem véletlenül. A Hivatal – nagyon bölcsen – úgy tudja, hogy az egészségnek köze van az aktivitáshoz, és mindenféle tennivágyás egyformán veszélyes. Az egészség hangos ambíciókkal jár, amelyek mindenkit zavarnak, fönt és lent egyaránt. Kihívásokat okoz, amelyekből munka lesz. Felettébb kellemetlen. A beteg Első viszont megjutalmazza a Hivatalt azzal, hogy elfogad gesztusokat. Ezeket megtenni kellemes, a viszonzás az Első részéről bölcs és mértéktartó. Érdekes azonban, hogy a beteg Első az utódok ellen még szigorúbb hírzárlattal védekezik, és ebben cinkosává válik a Főhivatal.

Az átokvetők

Konszolidált helyzetekben az egyetlen célravezető módszer az Elsőkkel való elbánásra a hatásos átok volna, erre szakértőket kell felkérni. Az átokvető ritka szakképzettség, de még fellelhető belőlük. Gyakran találhatók a hírforrások környékén, gyakrabban fordulnak elő politikai fordulatok közepette, így egyedül bennük lehet bízni. Ki kell várni tehát, amíg „felröppen” az Elsőről egy hír, és azt azonnal cáfoltatni kell, ugyanazzal az átokvetővel. A többi megy magától. Az Elsőket, ha olyanok, akiket el kell távolítani, addig kell a hírforrásokon keresztül bombázni, amíg el nem fáradnak. Mivel korábban egész létük a lojalitáson alapult, a támadások során nem mondhatják azt hirtelen, hogy a feletteseknek nincsen igazuk. Ez korábbi maguk tagadása volna. Emiatt a tulajdonság miatt könnyű bennük – miután kifáradtak – bűntudatot ébreszteni. Az átokvetőknek csak azt kell állítaniuk, hogy az Elsők mindig a haladást szolgálták, tehát most is szolgálniuk kell. Most azzal kell szolgálniuk, hogy a haladás útjából elállnak, és azt nem fékezik tovább (némi jutalom persze elvárható). Tehát a távozásuk nem áldozat, hanem erény, nem büntetés, hanem jutalom, a maga választott csöndes elmúlás ígérete, az akarat szabadságának diadala, korábbi eszméinek megtartása eladás helyett, a piacon forgolódás piactéri kiseprűzés helyett, önfeláldozás feláldozás helyett, önkritika kritika helyett, önleköpés leköpetés helyett.

Ha ez nem megy, akkor az átokvetőnek meg kell győznie a tágabb közönséget arról, hogy: az Első gátlástalanul hűséges, igazságos, de kicsinyes, kontraszelektált, nőies, lokálpatrióta, kinyilatkoztatásai vannak, következetesen bosszantó, konzerválja a múltat, nem bántja a pénz szaga, halmozza a hivatalokat, és legfőképpen súlyos szakmai hiányosságok merültek fel, amennyiben „elmulasztotta a kötelező óvatosságot”, így ezek után teljesen elképzelhetetlen, hogy ilyen tulajdonságokkal hogyan tudhatott a KÖRÜNKBEN megmaradni. Egyébként teljesen érthetetlen, hogy hogyan nem derült ki, …pedig a jelen helyzetben nem engedhetjük meg…, amikor X.Y csöndes anarchista már az első évben felhívta rá a figyelmet, de azok az összefonódások, amelyek nem engedték…, valamint a közvélemény félreinformálása, az etikai, humánus, empátiás stb., de most már pontosan tudjuk, hogy…, azonkívül pedig…, de azoknak az időknek, amikor a tisztségeket egyedül cinkosság vagy hűség alapján osztogatták, és bizonyos összeköttetések elegendőek voltak arra, hogy a szakmai szempontok félretételeével… sőt, annak ellenére, pozíciókat csak úgy el lehessen foglalni, URAIM, örökre VÉGE, VÉGE, VÉGE!

Komolytalan ajánlás és utószó:

Jó szokás szerint, ajánlom a könyvet Feleségemnek, aki elég nehezen viselte, hogy azt az időt, amelyet írással töltöttem, nem pénzkeresésre fordítottam. Ajánlom továbbá Gyermekeimnek, akik megszabadultak attól a mintától, amelyet tőlem kaphattak volna, ha írás helyett mindig velük vagyok. És még egyszer ajánlom a Gyermekeimnek, akik felnőtt korukban majd rájönnek, hogy mégsem tudtak megszabadulni semmilyen mintától, mert azoktól akarattal lehet a legkevésbé megszabadulni. Ajánlom továbbá Barátaimnak, akik mindig is tudták rólam, hogy… És nem utolsósorban, ajánlom az Elsőknek, a Másodikaknak, a Harmadikaknak és az utánuk következőknek.

AJÁNLOTT IRODALOM

Ez itten az ajánlott irodalom, amelytől a fogékony olvasót óva intem. Azonkívül, hogy nem ildomos egy intelligens embernek ilyeneket tudnia, amik ezekben a könyvekben vannak, bizony veszélyes is. Ha rajtam múlna, betiltanám valamennyit, be én! Nekem is sok bajt okoztak. Ezenkívül ferde szemmel néznék mindenkire, ha megtudnám, hogy elolvasta, és arra vetemedik, hogy fel is használja a gondolkodásában. Sőt kihirdetném, hogy ha már az országba belopta, legalább ne terjessze, ne beszéljen róla, és gyermekeitől zárja el. Adjon nekik inkább pornót, az veszélytelen. Még inkább vigyáznék arra, hogy magas iskolát (pl. egyetemet) végzettek kezébe ezek ne kerüljenek, mert úgy az ember emlékezni kezd, és illúziója támad, mintha valamit tisztán látna, és még az ifjúságot is megrontja, és ennek, tudjuk Szókratész esetéből, komoly veszélyei vannak.

Bateson, G.: Geist und Natur. Eine Notwendige Einheit. Suhrkamp Frankfurt am Main, 1982.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Magvető, Budapest, 1986.

Eckermann, J. P.: Beszélgetések Goethével, ford: Györffy Miklós, Magyar Helikon. 1973.

Erdős László: A professzor jubileuma. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969.

Fromm, Erich: Die Kunst des Liebens. ein Ullstein Buch, Frankfurt am Main, Berlin. 1992.

Heidegger, M.: Az idő fogalma, A német egyetem önmegnyilatkozása, A rektorátus 1933-34. Kossuth Könyvkiadó, 1992.

Johnston, W. M.: Österreichische Kultur- und Geistesgeschichte.Böhlau, Graz, 1980.

Kudlien, F.: Arzte im Nationatsozialismus. Kiepenhauer und Witsch, Köln, 1985.

Langbein, K., Martin, H. P., Weiss, H., Werner, R.: Gesunde Geschafte. Die Praktiken der Pharma-Industrie. Kiepenheuer & Witsch. Köln, 1981.

Roth, G.: Eine Reise in das Innere von Wien. S. Fischer. Frankfurt am Main, 1991.

Skinner, B. F.: Science and Human Behavior. MacMillan Dubl. Co. Inc. New York, 1953.

Vilar, E.: Das Polygame Geschlecht (Das Recht des Mannes auf zwei Frauen). Droemer Knaur, Berlin, 1977.

TARTALOM

Aki játszik, az játszótárs
HOGYAN BÁNJUNK EGY MÁSODIKKAL?
A hipotézis
A módszerek szellemi természete
A felelős vigyázó
A hízelgők fontossága
A hírzárlat
Kiküldetések
Ütköztetés a Harmadikkal
Hogyan használjuk fel a Harmadikat?
A rossz terv jó
A Kegyenc
Csak a lojalitás ment meg
A kegyenc neméről
Az Epigon különleges fajtájáról
Az univerzális pótcselekvő
Második átváltozásainak megakadályozása
A szimpatizáns eltávolítása
Félhülyévé tevés
Melyik invenciózusabb?
Tudománycsinálás, vagyis az eredetiség megszüntetése
A szúnyog nyálmirigye
Hazatántorgás
A kiszolgáltatottságról
A polgári erényről
Érzelmi izolálás
Hol hasad a tudat?
Mit vegyünk komolyan?
A Második lopós
Az átutalt betegségekről
Ha nincsen baja, csinál magának
Privát végzet
Elmebajt ne!
HOGYAN BÁNJUNK EGY ELSŐVEL?
A szellemi módszerek gyengesége
A jó Első kinyilatkoztat
Mindent tud és mindent lát
A kicsinyesség a nagyság ismérve
A jó Első hiú
A jó Első „igazságos”
Tarts meg minket önszerelmedben!
Tedd magad zsarolhatóvá!
Időcsapda
A tanácsadásvétel
A megbocsátásokról
A jó Első nőies
Cave feminam
„Transzvesztiták helyszűkében”
Tisztségeket gyűjt
A minták szomorúsága
A segítségre szoruló segítők
Danse macabre
A nekrológokról
Családi képek és trófeák
Az ajánlások művészete
Csináljunk hagyományt!
Az ifjúság ijesztget
A szájalás mint eszköz
Záptojásmező vagy Mars-mező?
Az égtájak illúziója
Az ifjúság öreg
Ki kit szeret?
A múlt konzerválása
Származz jó családból!
Felesküvések
A támogatások illúziója
A támogatás véletlen dolga
A „kedvező” körülmények
Az intézet leültetése
Az Elsők hűségéről
Undok kis cseppek a tengerben
Embert akasztani a kitüntetésre
A nempolitizálás lehetetlensége
Nobel-díjat a suszternak
Hogyan kell krízist előidézni békeidőben?
A pénz szaga
A hírzárlat visszafordítása
Arról, hogy az Első nem személy
A szakértelem illúziója
Az átutalt betegségek hatástalansága
Az átokvetők
KOMOLYTALAN AJÁNLÁS ÉS UTÓSZÓ
AJÁNLOTT IRODALOM

Szirmai Imre

EGYETEM – BEGYETEMtractatus psychologico illogicus

Aki játszik, az játszótárs